A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Nyári hazalátogatásom során abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy beszámolót tarthattam norvégiai tapasztalataimról az országos nőkonferencián. Az esti kötetlen beszélgetésen még mindig záporoztak a kérdések, többek közt egy konfirmációi istentisztelettel kapcsolatban, amelyen nem volt úrvacsoraosztás. A résztvevők jogos miértjére nem tudtam megnyugtató feleletet adni, ezért elhatároztam, hogy amint lehet, kiderítem ennek a gyakorlatnak az okát. Most igyekszem megadni a választ arra a kérdésre: hogyan lehetséges konfirmáció – úrvacsora nélkül?

A konfirmáció a norvég egyházban egészen más jelentőséggel bír, mint nálunk. Mérföldkőnek számít, amelynek során a fiatal megerősítést kap a gyülekezetében. Nincs szó vizsgáról, amelyen számot kell adnia az egyház tanításának ismeretéről, hanem társaival együtt áldásban részesül. Különösen is megható pontja az istentiszteletnek, amikor a konfirmandusok egyenként térdelnek az oltárhoz, ahol a lelkész – kezét áldásra emelve – imádkozik a fiatalért. Ez az imádság mindig személyre szóló. A fiatalok általában a konfirmációt követő vasárnap részesülnek először Krisztus testéből és véréből, ezt azonban nem kíséri kitüntető figyelem, sem a gyülekezet, sem a lelkész részéről. Az is előfordulhat, hogy az első úrvacsoravétel már a konfirmáció előtt megtörtént, hiszen lehetőség van arra, hogy a gyermek vagy fiatal – szüleivel együtt vagy azok távollétében, de az ő engedélyükkel – az Úr megterített asztalához járuljon.

A konfirmáció tehát nem a keresztségben már Isten gyermekévé vált fiatal vallástétele, amely után Krisztus gyülekezetének felnőtt, hitét tudatosan megvalló tagjává válik, és élhet az úrvacsorával. Jelentősége sokkal inkább a személyes áldásban van, amelyben az oltárhoz térdelve részesülnek.

Egy magyar evangélikusnak természetesen mindez talán több mint meghökkentő. Én mindenesetre továbbra is Isten iránti hálával emlékszem vissza saját konfirmációmra, az izgalomra, amely nemcsak bennünket, hanem az egész gyülekezetet átjárta, s arra a pillanatra, amikor felhangzott az „Először lépek oltárodhoz” kezdetű énekünk. Hulej Enikő, Osló

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::