Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

Ha a vasárnapi istentiszteletünket egy szép gyöngysorhoz hasonlítjuk, akkor bizony látnunk kell, hogy néhány gyöngyszem hiányzik a láncról.

A Liturgikus Sarok fennállása óta újra és újra megkeresi és kifényesíti az elveszettnek vélt gyöngyöket. Sokszor olvashattuk már, hogy a ma használatos evangélikus rendünk szerényen merít a liturgia kincsestárából. Az istentiszteletetek gyakran olyanok, mint egy félbehagyott koncert vagy drámai előadás. Szép-szép, de valami hiányzik, nem teljes, és a ritmus is akadozik olykor. Vannak gyöngyszemek, amelyek a századok viharaiban gurultak el. Mindig hiányoztak, de az egyház népe tudva vagy tudatlanul élt, él nélkülük. A reformáció zászlaján most is ott díszeleg a jelszó: Újulj meg! Térj vissza a tiszta forráshoz! Keresd az elgurult gyöngyöket!

Istentiszteletünk gyöngyfüzérének igen értékes gyöngyszemeit az úrvacsorai imádságban, más néven az eucharisztikus imában találjuk. A prefáció, az epiklézis, a szerzési igék, az anamnézis és a Miatyánk egymást követve vezetik az úton lévő egyház tagjait – tehát minket – a Krisztussal való legszentebb közösséghez, a communnióhoz. E gyöngyök közül most ejtsünk néhány szót az anamnézis imádságról.

Az úrvacsora bevezetése során a gyülekezet felemelte szívét, és hálaadással a nagy titok felé fordult. Felcsendült a mennyei istentisztelettel harmonizáló ének, és Isten népe a Szentlélek Istenhez esedezik. Ezután elhangzik a szentséget teremtő szó: a szereztetési ige. Mielőtt a gyülekezet az Úrtól tanult imádságot elmondaná, Istent kéri, hogy emlékezzen meg (anamnézis = emlékezés) Krisztus értünk vállalt szenvedéséről, haláláról, és árassza ki ránk Szentlelkét, hogy a feltámadás erejében részesülhessen a hozzá forduló ember. A megváltás titkaira emlékezünk az egész istentiszteleten, de az anamnézis imádságban felragyog a személyes hit felismerése is: mindez értem történt. Értem és az egyházért, a püspökökért, pásztorokért, szolgálókért és az elhunytakért. A gyülekezet Istenhez könyörög, hogy a megváltás titka konkréttá és személyessé váljon. Az anamnézis imádság megóvhat minket minden automatizmustól és üres tradicionalizmustól. A felemelt szív hálát ad, hívja a Szentlelket, Jézus teremtő szavát hallgatja, majd az Atya Istent kéri, hogy Jézusért emlékezzen meg róla és egyházáról. Az úrvacsorai imádságokban a Szentháromság titkának dimenziója is megnyílik előttünk.

Istenhez fohászkodunk, hogy érettünk és egyházunkért emlékezzen meg az üdvösség eseményeiről, közben mi magunk is emlékezünk. Felépül ezáltal a láthatatlan híd, amely elválaszthatatlanul összeköti az úrvacsorát a Krisztusban adatott üdveseménnyel. Ez így lesz mindaddig, amíg Jézus Krisztus vissza nem tér.

„Kérünk, emlékezzél meg szeretett Fiad értünk viselt szenvedéséről és haláláról, áraszd ki Szentlelkedet mindnyájunkra, hogy Megváltónk keresztjének titkát ünnepelve, föltámadásának erejében is részesüljünk.

Emlékezz meg egyházadról, amelyet Krisztus vérén váltottál meg. Őrizd hitét, tartsd meg békességben, és add meg teljes egységét. Emlékezz meg püspökeinkről, pásztorainkról, elöljáróinkról és mindazokról, akik egyházadban szolgálnak. Emlékezz meg, Urunk, azokról, akik Krisztus békességében távoztak ebből az életből, és minden elhunytról, akiknek hitét egyedül Te ismered.

Imádunk és dicsérünk téged Jézus Krisztus által, mert Őáltala, Ővele és Őbenne tiéd, mindenható Atya Isten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség most és mindörökké.”

Talán e kis írás is segít az elgurult gyöngyszem felfedezésében. Az új istentiszteleti liturgia gyöngyfüzérében már ott ragyog az anamnézis imádság. Az ősi rend ezzel helyreáll, és a szereztetési igék, a prefáció, epiklézis és az anamnézis imádságok koszorújában biztos utat nyitnak egyházunk népének a nagy titok felé, hogy az úrvacsora valóban az élő Úrral való szent közösség rendkívüli alkalma lehessen.

Gregersen-Labossa György

::Nyomtatható változat::