evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

„Kormányzás – kormányrúd nélkül?” – ezen a címen jelent meg az Evangélikus Élet június 22-i számában az EBBE júniusi összejöveteléről szóló beszámoló. Az írás szerzője, Szakács Tamás előrebocsátja, hogy nem törekszik sem a teljességre, sem a protokolláris pontosságra, hanem „csupán az elhangzott gondolatok szemelvényét” nyújtja. Engedtessék meg egy olvasónak mégis, hogy néhány szemelvényhez megjegyzést fűzzön.

1. „…míg az előző rendszerben volt határozott teológiai irány a diakóniai teológiában, nem lendültünk-e túl a mostani sokszínűséggel?” Valóban elhangzott annak idején nem egyszer, hogy egyházunk hivatalos teológiája a diakóniai teológia. Valóban voltak olyanok is, akiknek kellemetlenségük származott abból, hogy ezt a tételt vagy magát a diakóniai teológiát vitatták. Valóban számon kérték a diakóniai teológiát iktatási beköszöntő beszédeken, rádiós prédikációkon és az egyházi sajtóban közölt cikkeken. Volt ugyanakkor sokszínűség is igehirdetésben, teológiai gondolkodásban, nyomtatásban megjelent írásokban, amely persze nem volt, mert nem lehetett annyira szem előtt, és talán nem burjánzott annyira, mint ma – de hogy volt és hatott egyházunkban, az kétségtelen. A mai sokszínűség nem létezne nélküle.
2. Érthetetlen, hogy a Lutheránus Világszövetség struktúrájának milyen átgondolását tartja ma valaki Magyarországon szükségesnek Káldy Zoltán 1984-es elnökké választása miatt. Az azóta eltelt közel 20 év alatt ugyanis már több szervezeti módosítás is volt a világszövetségben. Kíváncsi vagyok arra is, mi az, ami az 1984-es világszövetségi vezetőknek az elnökválasztással kapcsolatosan kínos volna, hiszen az akkori három másik elnökjelölt – az első fordulóban együttesen több szavazatot kaptak, mint Káldy Zoltán! – a heves viták ismeretében fogadta el a választás eredményét.
3. „…a ma szolgáló lelkészek mind Káldy Zoltán Luther-kabátjából »jöttek elő«...”A ma szolgáló lelkészek igen jelentős része a rendszerváltás után kezdte el teológiai tanulmányait, tehát a fiatal lelkésznemzedékben, de a fiatal vagy új egyháztagok közül is sokan nem ismerhették, nem ismerik Káldy Zoltánt, nem hallották őt, nem olvasták írásait.

Azoknak a lelkészeknek az életére és szolgálatára nézve pedig, akik püspöksége és hatása alatt szolgáltak, azt mondani, hogy mindenestül Káldy Zoltán kreatúrái voltak (mert mi mást jelenthet, hogy az ő Luther-kabátjából jöttek elő), túlbecsülése az erőskezű püspöknek és alábecsülése Jézus Krisztusnak, aki azokban az időkben sem szűnt meg az Egyház Ura lenni. Vasárnapról vasárnapra készülve a lelkészeket elsősorban nem az foglalkoztatta, hogy miként feleljenek meg Káldy Zoltánnak, hanem az, hogy annak evangéliumát hirdessék, akitől elhívásukat kapták. A Szentírás szerint Isten az ő népének nem csak olyan vezetőket adott, amilyeneket az önmagának kívánt. Nyilván nem lehet arról szó, hogy aki felelős tisztséget töltött be, annak nincs hibája, netán bűne, és nem lehet kritizálni. Tudjuk, hogy a tanítók felelőssége súlyosabb (Jak 3,1). Nem oldódnak meg azonban problémáink azzal, hogy – több mint 15 évvel halála után – Káldy Zoltánt tekintjük akár az egyetlen, akár a fő bűnbaknak. Amint az ő idejében kellett (volna), úgy ma is azt kell újra és újra megvizsgálnunk, hogy a minket most fenyegető kísértések, lehetséges megalkuvások, mulasztások, az evangélium elhallgatásának és eltorzításának, elárulásának jelen veszélyei közepette valóban Krisztus evangéliumát hirdetjük-e tisztán és igazán, szavunkkal és életünkkel.

1. Megfontolandó az is, hogy magyar evangélikus egyházunk törvényei megfelelően szabályozzák-e az egyházi vezetők, köztük a püspökök jogkörét. Korunk az öszszes korábbin túltett mindenféle tekintély megtépázásában. Nem feledhető, hogy a régi tekintélyek számos esetben lejáratták magukat. Az egyházi vezetőket – egyáltalán: az egyházi szolgálatban állókat – mégsem jellemezném kormányrúd nélküli kormányosokként. Az Ágostai hitvallás egyháza a püspöki hatalom lényegét nem a külső hatalomban, hanem az ige szolgálatában határozta meg. Ezért csak úgy rendezheti saját soraiban az emberi hatalom és rend ügyét, ha legfőbb kincse minden tekintetben valóban az evangélium, amely Istennek ereje (Róm 1,16). Nincs nagyobb tekintély annál, mint ha azért hallgatnak valakit, mert Isten igéjét szólja.

Reuss András

::Nyomtatható változat::