Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

A templom az az épület, ahol – akár kicsi, akár nagy, akár vannak építészeti értékei, akár nincsenek – a benne összegyűltekkel egy közösségben mindig szívesen tartózkodom. Ezzel a térrel először édesanyám kezét fogva találkoztam. Az eseményekből nem sokat értve figyeltem nagymamám megpróbáltatásoktól barázdált arcát. A szép énekeket énekelve megélénkült fáradt tekintete, és ragyogott biztató mosolygása.

Az istentisztelet után megálltunk a templom előtt. A sok „idegen” szeretettel vett körül. A kezemet el nem engedő édesanyámmal komoly és vidám dolgokról beszélgettek. Emlékszem arra is, hogy ezek az idegenek a következő vasárnapokon már ismerősök voltak, és én is szeretetet éreztem irántuk. Jó volt ott a templomban együtt lenni. Amikor pedig már ismertem az énekeket, az éneklés ugyanolyan örömöt jelentett számomra, mint amit nagymamám arca sugárzott. Azután a szószékről elhangzó üzenetet is megértettem. Emlékszem arra is, hogy a konfirmáció után hogyan fogadott a felnőttek közösségébe gyülekezetem.

Gyülekezetemnek nevezem azt a közösséget, amelyhez tartozom, és templomomnak azt a helyet, melyben a gyülekezetemmel együtt veszek részt rendszeresen az istentiszteleteken.

Természetesen, ha egy ismeretlen templomba megyek, ott és akkor ahhoz a gyülekezeti közösséghez tartozom, hiszen tudom, hogy ott és akkor ezzel a közösséggel együtt élem meg a Krisztussal való találkozás örömét. A templom számomra csakis a gyülekezettel együtt létezik, terét a Krisztussal és egymással megélt találkozások szentelik meg.

Mi teszi a templomot templommá?

Minden épület a keletkezését övező kor technikai, kulturális és szellemi lenyomata is egyben. Volt idő, mikor a legnagyobb tömeget befogadó, legnagyobb terű építmények a templomok voltak. Tornyaik messzire láthatóan magasodtak ki a környező település épületegyütteséből. Így az adott kor technikai lehetőségeinek csúcsát a templomok jelentették.

A ma embere mindenben mindent túlszárnyalni kíván. A csúcstechnikák az épületek méreteit illetően egy irányban sem ismernek határokat. Így valósultak meg az egymás fölé növekedő toronyházak, a repülőgéphangárok, a bevásárolóközpontok, a tízezres tömeget befogadó sportcsarnokok vagy lefedett stadionok, de a hegyeket átlyuggató alagutak vagy a több tíz kilométer átmérőjű földalatti részecskegyorsítók is.

E mindent túlszárnyaló emberi igyekezet közepette a templomépítés megszabadult a „mindenek felett állóság” kényszerétől, és emberi léptékre váltva más értékeknek kíván megfelelni. Ezek az értékek elsősorban a közösségek összetartozásának erősítését szolgáló építészeti eszközök. A ma épülő templomot az teszi templommá, hogy egy gyülekezeti közösség a falai között képes megélni a Krisztussal való találkozás örömét.

Az építész és a templomtervezés

A mai építéstechnikai lehetőségek nem a templomoknál csúcsosodnak ki, így az építésznek egyszerűbb dolga van: nincs szüksége különleges mérnöki szerkezetekre. A felelőssége és az azzal kapcsolatos küzdelmei igen konkrétak: küzdenie kell építészi önmagával, és megfelelő alázattal kell a rábízott szolgálatot ellátnia. Meg kell küzdenie olyan hamis elképzelésekkel, amelyek munkájának eredményét ronthatják. A tervező és építeni szándékozó gondolkodását jelentősen befolyásolhatják a művészettörténészek, kritikusok, vallástörténészek teóriái.

A neves vallástörténész, M. Eliade a modern város templomáról azt írja, hogy „a hívő ember számára a templom más térben áll, mint az utca, amelyben található. A templomba vezető ajtó arra utal, hogy itt megtörik a térbeli folyamatosság. A két tér között emelkedő küszöb a két létezési mód, a profán és a vallásos közötti szakadékot is jelzi”.

„De kinek van ereje hozzá?”

Az Úristen megajándékozott bizonyos képességekkel, hogy épületeket tervezhessek, de a templomtervezés és építés közben is találkozom saját korlátaimmal és emberi gyarlóságommal. Így a templom sem lesz más, mint az utcában vagy téren álló épületek egyike. Számtalanszor megtapasztaltam, hogy miként válik mégis szent térré alkalomról alkalomra.

Eliade azt írja, hogy „a kozmosz és megszentelt tükörképe a templom, ami újraszenteli a világ egészét. Bármily tisztátalan is a világ, a szentélyek szentsége újból és újból megtisztítja”. Ilyen tulajdonsággal egyetlen emberi alkotás – még a legcsodálatosabb katedrális sem – rendelkezhet, ezért a templomot építeni szándékozó Salamon szavai mérvadóak: „kinek van annyi ereje, hogy neki templomot építsen? Hiszen az ég és az egek egei sem tudják magukba fogadni Őt! És ki vagyok én, hogy templomot akarok építeni? Csak azért teszem, hogy ott áldozhassanak néki”. (2Krón 2,5)

A templom rendeltetéséből adódóan mégiscsak más, mit az őt körülvevő épületek. Egy egyházi közösség részére épül, melynek múltja, jelene és jövője is van. Az egymást követő nemzedékek azonos módon használják, ezért az építészeti eszközök sorában a tradíciónak helye van.

Ha egyházunk anyagi lehetőségei szerények is, új templomaink tervezése és megvalósítása során nemzetünk kulturális értékeinek gyarapításához is hozzá kívánunk járulni. Az Úristen adjon nekünk ehhez erőt!

Benczúr László, Ybl-díjas építész

::Nyomtatható változat::