A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 4. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Potifár áldott ember – olvassuk –, mert olyan munkafelügyelőre talált, aki mellett (mint azt a textust követő versből megtudjuk) „...semmire sem volt gondja, legfeljebb csak arra, hogy megegye az ételt”. Az alapigéül szolgáló néhány mondatból könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy Isten áldásának mértéke az anyagi jólét. Aki pedig a legtöbb áldást kapja, annak már csak egyetlen „munkája” marad: az evés.

Valóban erről lenne szó? Nyilván nem. Lehetetlen, hogy Isten megáldjon olyasvalakit, aki nem hisz benne. Az Írás (Zsid 11,6) határozottan állítja: „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt.” A hívőt pedig Isten nem úgy áldja meg, hogy földi javakkal halmozza el, hanem Lelkének ajándékaiban részesíti. Az ószövetségi történetekben az áldás gyakran csak annyit jelent, hogy Isten jót tesz valakivel. Az Istent nem ismerő, benne nem hívő Potifár esetében sem lehet szó ennél többről.

Ki is Potifár? A fáraó testőrparancsnoka, az egyiptomi belpolitika egyik kulcsfigurája. Az üdvtörténetben azonban csupán epizódszereplő. Az üdvtörténet fonalába nem az ő élete van beleszőve, hanem Jákóbé és tizenkét fiáé. Köztük Józsefé, aki – áldozatul esve testvérei irigységének – rabszolgaként kerül Egyiptomba. Az izmaelita kufároktól Potifár vásárolja meg. Mondhatni, szerencséje van, mert a testőrparancsnok felismeri, hogy nem közönséges képességű ember. Ahelyett, hogy a mezőre küldené, vagy más fizikai munkára fogná, kinevezi háza felügyelőjévé. Jól bánik Józseffel, és ezért Isten vele is jól bánik. József munkája nyomán Potifár minden vállalkozása felvirágzik. Isten tervébe azonban nem illik, hogy József sok időt töltsön Potifár szolgálatában. A fáraó kegyébe, a hatalom közelébe kell emelkednie. Isten ezt sajátos módon oldja meg: Potifár feleségének bűnös kívánságát arra használja, hogy Józsefet börtönbe juttassa. Egyedül Isten tudja – József sem sejti –, hogy útja a börtöncella mélységén át a hatalom második legmagasabb csúcsára vezet.

A bűnös vágyában kielégítetlen Potifárné bosszúja a történet szálait látszólag mégis összekuszálja. Most lesz nyilvánvaló, hogy mindaz a jó, amit Isten József kedvéért Potifárral és háza népével tett, csupán időleges „áldás” volt. A tönkrement házasságát és rendezett otthonát sirató testőrparancsnok nem olyan ember, akin Isten áldása nyugszik. Ami áldásnak tűnt, végül átokká lett. Ugyanakkor a tömlöcben senyvedő József is úgy érezheti: olyan átok ül rajta, amire nem szolgált rá. Hiszen testvérei, akik rabszolgasorba juttatták, talán joggal haragudtak rá hiúsága és gyakran sértő, gőgös viselkedése miatt. A Potifárnéval kapcsolatos afférban azonban ártatlan. Csak akkor értjük meg, ha a történetet végigolvassuk, hogy Józsefen a jogtalan megaláztatásban, a börtöncella mélyén is Isten áldása nyugodott. Sőt elejétől fogva csak ő volt valóban áldott. Isten érte volt kész másokkal is jót tenni: előbb a teljességgel méltatlan Potifárral és családjával, azután a fáraóval és a hatalmas Egyiptom egész népével, végül pedig az ellene korábban gonosz tervet szövő testvéreivel és családjukkal is.

Kin nyugszik valóban Isten áldása? Erre az az örök evangélium ad feleletet, amelynek fénye már József történetében is fel-felcsillan, de ami teljes ragyogásában a Golgota keresztjén mutatkozik meg: a töviskoronás Krisztus vérverejtékes arcán, aki az egész világ minden bűnének átkát hordozza ártatlanul, hogy benne és általa a Föld valamennyi nemzetsége áldást nyerjen. A szó teljes értelmében egyedül ő áldott. Bár Isten nem földi javait sokasította meg, hanem általa és benne azok száma sokasodott meg (és sokasodik még mindig), akik a bűn rabszolgái voltak, de Isten szabad gyermekei lettek.

Istentől áldott-e az életed? Nem azon múlik, hogy e világ javainak bővében vagy szűkében telnek-e éveid. Bizonyosan áldott vagy, ha Isten eszközéül választ akár csak egyetlen elveszett bárányának megkereséséhez.

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk! Hisszük, hogy megáldod azokat, akik hűségesen cselekszik akaratodat, és hivatásukat minden erejükkel betölteni igyekeznek. Add Szentlelked vigasztaló, bátorító erejét, hogy meg ne torpanjunk, amikor akadályba ütközünk; de őrizz meg attól is, hogy elbízzuk magunkat, és megfeledkezzünk arról, hogy mindent a te kegyelmednek köszönhetünk. Sikerek és kudarcok között is tarts meg minket a hozzád való hűségben és szeretetben, hiszen a téged szeretőknek minden javukra szolgál. Ámen.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::