Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az ortodox helyes hitűt, óhitűt jelent, Magyarországon a konzervatív zsidó hitközségeket jelöli.

A zsidók vezető rétege a 17-18. században magas szintű kapcsolatokat épített ki, amelyek révén a közösség ablakot nyitott a világra. Ezt a rabbik igyekeztek bezárni, de a 18. századra a türelmi rendeletek hatására a zsidó elit érdeklődni kezdett a társadalom modernizációs törekvései iránt, miközben a zsidó hagyományokat is meg akarták őrizni. Így alakult ki a reformzsidóság, amely Magyarországon is egyre nagyobb teret nyert. A magyarországi asszimiláció kérdésében az 1840-es évektől erősebbek lettek a viták, a városiasodás előrehaladtával a reform előfutárai több helyen – Pesten, Aradon, Miskolcon, Nagykanizsán, Pápán, Nagyváradon – többségbe kerültek, országosan azonban a neológok az I. világháborúig kisebbségben maradtak. A reformpárti hitközségek egyetértettek a kormánnyal a felekezeti iskolahálózat kiépítésében és a magyar nyelvű zsidó tanítóképző létesítésében, valamint egy, az összes hitközséget képviselő szervezet létrehozásában. Az ortodoxok – akik elsősorban északkeleten voltak többen – attól féltek, hogy ezek az iskolák eltérítik gyermekeiket a vallási szabályoktól.

Az ortodox irányzat megalapítója a pozsonyi Chátám Szófer rabbi volt, terjesztése többek között a frankfurti születésű Samson Raphael Hirsch rabbi nevéhez fűződik, aki a világi oktatás és a zsidó kultúra különállását emelte ki. A liberális zsidók szerint a különbségek csak felszíni jellegűek voltak, de az ortodoxok azt mondták: ami elválasztja őket, a vallás lényegéhez tartozik – alapjában tehát a zsidó hit törzsi és univerzalista felfogása közti régi konfliktus újult ki.

Eötvös József, a kiegyezés utáni első vallásügyi miniszter 1868-ban összehívta az ország 220 nagy hitközségének nemzeti kongresszusát. Ezen a többség egy központi szerv hatáskörébe utalta volna az iskoláztatás és rabbiképzés ügyeit. A hagyományok hívei, akiknek szemében a vallás elválaszthatatlan volt a községi autonómiától, nem fogadták el a többség döntését, és létrehozták a Hitőr Egyletet. A magyar zsidóság az 1868. évi kongresszuson kettévált, ortodox és neológ irányzatra.

Az uralkodó szentesítette a kongresszus határozatait, de az ortodoxok ebbe nem nyugodtak bele, ők a Sulchán Áruch című 16. századi törvénytár előírásait tartották egyedül mértékadónak.

A magyar Országgyűlés 1870-ben úgy határozott: „ellenkezik a vallásszabadság elvével, hogy egy vallásközösség tagjai a többség határozatával kényszeríttessenek hozzájárulni egy elveikkel ellenkező szervezethez”. Pauler Tivadar kultuszminiszter rendelete értelmében a hitközségek nem kényszeríthetők a kongresszusi szervezet elfogadására, majd egy 1871-es rendelet elismerte a Hitőr Egylet által készített szervezeti szabályzatot. Ezzel a zsidó egyházszakadás teljessé vált.

A II. világháború és a holokauszt, majd a magyarországi zsidó közösségek elsorvadása gyakorlatilag megszüntette az ortodox hitéletet, az iskolákat és a rabbiképzést Magyarországon, a szellemi építkezés csak a rendszerváltás után kezdődött újra. A mai magyar izraelita felekezet szervezetileg nem válik ketté, csak a többségükben neológ és kis részben ortodox rabbik működnek saját rítusaik szerint.

::Nyomtatható változat::