Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Nagy Béla polgármesterrel a békéscsabai Meseház udvarán

Képköltő és a lélek gyógyítója. Írók barátja s a gyermekeké, akiknek csodás Meseházat épített Békéscsabán: virágtündér, szőrös ördög, mézeskalács huszár, pettyes kakas, subás pásztor és vidám bohóc énekel a tiszteletére.

Nyolcvanadik születésnapján a Duna Palotában, kiállításon köszöntötték a barátok. Itt próbáltuk elkezdeni a beszélgetést. De hiába. Másnap a zsúfolt műtermében folytattuk, sűrűn megszakítva, mert csengett a telefon, a postás levelek és táviratok százát hozta szívmeleg jókívánságokkal.

*– Ezen az ünnepen sokszor megfeledkezünk a másik „hősről”: édesanyánkról. Milyen emlékeket őriz róla?*

– Én nagyon anyás voltam – mondja kedvesen –, de rögtön hozzá is teszem, falun éltem húsz éves koromig. Édesanyám viszont városi volt. Kisgyermekként gyakran elvitt a nyári szünetben; a legszebb emlékeim ezek a csodálatos hetek. Ott laktak a testvérei nagy szeretetben, öleltek, kéz a kézbe adtak. Ráadásul Arad gyönyörű magyar város. Anyámnak köszönhetem azt is, hogy képzőművész lehettem. Ő forszírozta ugyanis azt, hogy tanuljak, mely nemigen volt divat a 20-as, 30-as években. Sok igazságot takart ez, hiszen Trianon után nagy szegénység és bizonytalanság uralkodott az országban. Aki találkozott az akkori nagymesterekkel, sokat tudna mesélni arról a nyomorról, amiben éltek! De a szegénységnek becsülete is volt, a papok, a tanítók odafigyeltek rám, s javasolták, hogy középiskolába menjek…

*– Merre vitt az életútja?*

– Medgyesegyházáról jártam be nyolc évig a békéscsabai evangélikus gimnáziumba. Nagyon emberséges és humánus közösségre találtam, s ökumenikus szellemre. Igen jól éreztem ott magam. Nem volt akkor ilyen gyűlölködés, mint most. Azért sem, mert akkor még nem borzolták föl egyesek a macska szőrét visszafelé… Nekem ez a vidéki, falusi élet nagyon tetszett. Nem éreztem a szegénységet, mert örömben, boldogságban és meleg baráti kapcsolatokban telt el. Az volt a szokás, hogy a szomszédok virágot ajándékoztak egymásnak. És a természet ölén éltem, volt gyümölcsös- és veteményeskert is, ahol kisgyermekként szerettem bóklászni, csavarogni. A békéscsabai táj is mindennap más és más volt, így egyfajta puritánságnak a végtelen gazdagságát ismertem meg… Ma sem felejtem a fölkelő Nap ragyogó szépségét, az alkonyok csendes, békés nyugalmát. Ebben a falusi életben megtaláltam az Istenhez vezető utat.

*– Kevesen ismerik mély evangélikus hitét, azt, hogy az egyházzal is szoros a kapcsolata.*

– Fontosnak tartom, hogy vallásos nevelést kaptam, hívő ember vagyok, s ez a művészetemben is tükröződik. Az Ó- és az Újtestamentum szellemében imádhatom Istenemet. Amit gyermekkoromban tanulhattam, az munkásságom zsinórmértéke, hogy ezt a régi szót használjam. Ez számomra azt is jelenti, hogy ne gyűlölködj. Emberszeretet vezesse a kezemet. Békéscsabán a meseházi költőkkel ilyen szellemben teremtjük meg a gyermekkultúrát.

*– Mit kell tudni a Meseházról?*

– 1978-ban tiszteletből meghívtak Békéscsabára, ahol kaptam egy műtermes lakást. Dér László múzeumigazgatóval együtt álmodtuk meg a Meseházat, hogy a gyerekeknek kulturális műhelyt, otthont adjunk. Tízévi hosszú vajúdás után, 1988-ban megnyitotta kapuit, és azóta is él és virágzik. Az egyik házban vannak a műveim, a másik épületben tartják a foglalkozásokat. A „Tavaszcsengő virágünnep” címet adtuk a találkozónak, ahová az ország minden részéről jöttek a vendégek, és jól érezték magukat a tánc és ének örömében.

*– A magyar folklór mióta táplálja művészetét?*

– Lassan hatvanéves gyakorlat után elmondhatom, hogy ez a magyar folklór (bár jobban szeretem archénak nevezni, mivel gazdagabb jelentést tükröz) több forrásból is táplálkozik: az egyiptomitól kezdve a görög, a római kultúráig, de más búvópatakokon keresztül is áradnak impressziók a munkáimba mind formailag, mind tartalmilag. Összetett és gazdag dolog, kifogyhatatlan erő, amit szívesen beépítek ma is… Az ember szereti, ha otthon érezheti magát ott, ahol él. Kérdezik, hol érzem jól magam. Tulajdonképpen útközben. Itt, Pesten is otthon vagyok, de ott is, ahol születtem, ahol tanultam, és nem szeretném elveszíteni a kapcsolatot a gyerekkorral, a fölnevelő tájjal.

*– Ebben a gyűlölködő világban tehet-e valamit a művész?*

– Nagyon fáj, hogy ilyen lett a világ, az országunk, ahol ömlik az ocsmány beszéd, romlik a gyönyörű nyelv. Én Balassi, Zrínyi, Csokonai, Ady, Móricz, Tömörkény írásait olvasom és csodálom, de a virágos, gazdag reneszánsz nyelvén is ámulok, és nagyon tetszenek a reformátorok könyvei: ezek nem műanya-gok, pótlások, igazi emberi vallomások. Én a magam részéről azt tartom fontosnak, hogy hová hullanak ezek az üzenetek: mérgezett talajba vagy érzékeny környezetbe-e.

*– A világ tele van kis háborúkkal.*

– A világban ellentétes erők működnek, s mintha úgy tűnne nekem – bár én istenhívő vagyok –, hogy mostanában az ördögiség diadalmaskodna. A biennálékon találkoztam ezekkel a jelzésekkel, bár én már 1983 óta a rosszat rajzolom. Nagyon helyes volt, ahogy a középkorban ábrázolták az ördögfajzatokat, fölmutatták, kőbe faragták őket, hogy naponta szembesüljenek velük.

*– Sok költőt említett. Barátja, a tüneményes versbeszédű Nagy László huszonöt éve halt meg.*

– Az Élet és Irodalom képszerkesztője volt, amikor megismertem. Gyakran bementünk hozzá, beszélgettünk és vitatkoztunk vele. Ezek a találkozások inspirálták az embert, mindig megajándé- kozták valami széppel és fontossal. Költészetét mindig csodáltam, azok közé tartozott, akik a magyar irodalom fényes vezéralakjai lettek. Volt benne ellenállás, bizakodás, de reménység is.

Nagy Laci mindig kérte, hogy küldjek rajzot az újságba. Eltelt három év, s ő csak biztatott. Azután egyszer bevittem egy nagyobb anyagot, és azóta mindennapi kenyerem lett a vonal. Akár a térdemen és mások hátán is rajzolok annak érdekében, hogy lejegyezhessem első gondolataimat.

*– Tudom, soha nem lehet elégedett az ember, mégis valamiféle számvetésre kérném a 80. születésnapján.*

– Nagyon hosszú volt ez a nyolcvan esztendő, de most mégis úgy érzem, elrohant az idő. Ágh István szerint tíz rendszert kellett túlélnem, ami nem volt könnyű. Iszonyú nehézségekkel járt, mert meg kellett adni mindegyiknek az árát, megfizetni azt, ami a császárnak jár. Én megfizettem mindent a művészetemmel, hiszen soha nem voltam kegyelt ember! Elrohant az idő. Ez nekem mint alkotónak annyit jelent, hogy mindennap meghal valami számomra, és mindennap föl kell támadnom. És ezt csak úgy tudom elviselni, hogy dolgozom. Teremtek valami szépet a felnőtteknek és a gyerekeknek Isten dicsőségére.

Fenyvesi Félix Lajos

::Nyomtatható változat::