e-világ

A hatvan évvel ezelőtti doni katasztrofára emlékezünk

Hozzászólás a cikkhez

Lapunkban röviden már megemlékeztünk a 60 évvel ezelőtti tragédiáról, mikor is a német követelésre keleti frontra kiküldött 2. magyar hadsereg – az 1943. január 12-i szovjet áttörést követően – súlyos veszteségeket szenvedett. Az évforduló napján megjelent számában katolikus testvérlapunk, az Új Ember is foglalkozott témával. Elmer István érdekfeszítő írásának részbeni másodközlését nem csupán az indokolja, hogy a múltidézésben evangélikus lelkész volt egyik beszélgetőtársa, de legalább annyira az a körülmény, hogy a 2 magyar hadsereg parancsnoka – Jány Gusztáv vezérezredes – maga is evangélikus volt.

Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka nagybátyja, keresztapja drága feleségemnek, aki tizenhárom esztendeje fejezte be földi pályafutását. Jány volt feleségem esküvői tanúja 1943. szeptember 4-én a kelenföldi evangélikus templomban – kezdi emlékezését Balikó Zoltán, Pécsett élő evangélikus tábori lelkész. Ekkor már megjárta a keleti frontot, mint ahogyan a 2. hadsereget is kivonták a doni katasztrófa után. Amikor kikerült a Donhoz, ezek szerint Jány Gusztávval még nem állt rokoni kapcsolatban? – kérdem őt a múlt korok hangulatától átlengett lakásban.

De igen, mert „öreg” vőlegényként mentem a frontra. 1942. március 15-én, vasárnap tartottuk eljegyzésünket: Balikó Zoltán és Korompay Ilona. Ott volt Guszti bácsi, a felesége, Anci néni és a népes rokonság. Másnap kaptam meg a behívót. Az első csoporttal, soproni gyalogosokkal, nagyszerű magyar bakáinkkal mentem ki.

1. nyarán a magyar csapatok kísérletet tettek a Don partján az orosz hídfőállás – ma már tudjuk, akkor csak sejtettük, a majdani visszaütés ugródeszkájának tekintett urivi beszögellés – viszszafoglalására. A domb nyergén egy hatalmas ortodox templom magasodott, s emellett húzódott a hídfőállás.

A támadások nem jártak eredménynyel. Ekkor veszett el hősi halottként János bátyám, aki vezérkari tisztként éppen ezen a frontszakaszon szolgált. Harckocsiból, állva igyekezett vezényelni az ütközetet, s ennek során kapott fejlövést.

Ha több testvér együtt szolgál háborús helyzetben, s valamelyikük hősi halált hal, akkor szokás, hogy a többi testvér rendkívüli szabadságot kap. János bátyám mellett a fronton volt Lajos bátyám, a gyalogosokhoz beosztott vezérkari tiszt is.

1. végén kaptam meg az értesítést, hogy hazatérhetek. Fiatalabb bátyám élete árán ülhettem vonatra, s a Harkov, Kiev, Radom, Krakkó, Prága, Bécs útvonalon keresztül érkeztem haza, az odakint néhány napon belül nagy valószínűséggel rám kirótt halál elől.

A helyemre kiküldött tábori lelkészt, Orbán Ernőt, sógoromat, a nagy reményű teológiai tanárt, négy kisleány édesapját január 2-án kísértem ki a Keleti pályaudvarról induló vonathoz. Akkor láttam őt utoljára. Később kaptam róla a hírt: amikor özönlött vissza a hadsereg, ezer és ezer, rosszul felszerelt, részben fegyvertelen magyar katona, Ernő sógorom szembefordult a támadó csapatokkal. Hová, hová? – kiáltottak rá, akik felismerték. Egyszál magában menetelt szembe az ellenséggel. Kis táskájában – mivel súlyos cukorbeteg volt – inzulin tartalékát vitte magával. Utoljára a későbbi győri katolikus püspök, Papp Kálmán látta őt, messziről még kiáltott neki, de a hang már nem jutott el hozzá. Majd két méter magas, szép fiatal férfi volt, aki igyekezett a visszafelé rohanókat megállítani... azután végleg eltűnt...

Jány Gusztávval 1947 novemberében, a kivégzése előtti utolsó estén is találkoztam. Amikor a család megkapta a hírt, hogy a köztársasági elnök Guszti bácsit nem tartotta méltónak kegyelemre – Tildy Zoltán kisgazdapárti politikus, református lelkész töltötte be ekkor ezt a tisztséget, titkára Péter János, református pap volt, később, a Kádár-időszakban püspök és külügyminiszter –, kivételes engedéllyel a család néhány tagja még bemehetett hozzá. Apósom, anyósom, az öccse s jómagam voltunk ott. Megtudtuk, hogy reggel nem akasztják, hanem a szovjetek követelésére a katonának kijáróan golyó által végzik ki.

A filippiekhez írott levélből idéztem, amikor Pál azt mondja a római börtönben: nekem az élet Krisztus, s akinek élete Krisztus, annak a meghalás nyereség. Tudom Guszti bácsi, hogy neked az életed Krisztus, nézz rá, s megszabadít minden félelemtől – mondottam megindultan.

Hajnalban írt még egy búcsúlevelet. Ebben ez állt: percei vannak hátra, szeretteinek mindent megköszönt. S a végén nekem külön köszönte a szavakat, amelyek erőt adtak neki...

A százkilencvenöt centiméter magas, szép szál férfiről tudtam, hogy mélységesen keresztény ember. Mindennapi imádkozó, bibliaolvasó. Később hallottuk a foglártól, hogy távozásunk után szokása szerint elolvasta a Bibliából a következő szakaszt, s azután elaludt. A kivégzésnél elutasította, hogy bekössék a szemét: látni akarja, mondta, aki szembe jön vele...

A háború végén az amerikaiak felajánlották neki, hogy a Horthy-csoporttal menjen spanyol-portugál területre, de a következőt mondta: ha egyetlenegy magyar, ártatlanul vádolt katonának könnyíti a sorsát azzal, hogy odahaza megtudják az igazságot a második hadsereggel kapcsolatban, akkor bármi történjék is vele, azt szívesen és örömmel vállalja.

1999-ben tizenhat fős tiszti különítmény tagjaként végigjárhattam a második magyar hadsereg egykori frontvonalát. Megismertem az épületet, ahol laktam, végigjártam a göröngyöket, ahol hason csúsztam, hogy bátyám holttestét kihúzzam a rettentő tűzben a harckocsik közül... nem sikerült eljutnom odáig, s most mindezt újra átéltem.

Elmer István

::Nyomtatható változat::