Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt héten a hó állt a figyelem középpontjában. Egész Európában komoly menynyiségű csapadék hullott, sok problémát okozva ezzel a mindennapi, jól megszokott életben: megbénult a tömegközlekedés, a hegyi utak járhatatlanná váltak, és több megyében rendeltek el kényszerűségből tanítási szünetet – hogy csak a fontosabb nehézségeket említsem.

Gyönyörű hóesésben próbáltam hazajutni. Ültem a buszon, amely vánszorgott, és néztem az ablakon át, ahogyan az utcák kezdenek fehérbe öltözni. Lassan mindent elborított a fehérség, tiszta ruhát öltött a város. Mire hazaértem, már tízcentis volt a hótakaró, így fogtam a hólapátot, és eltakarítottam a járdáról a havat. „Ellenfelem” kitartó volt, nem adta fel egykönnyen: többször is keményen megdolgoztatott, makacsul újra meg újra ellepte a járdát. Másnapra a hóekék próbálkoztak azzal, hogy megtakarítsák az utakat, de Szüszifoszhoz hasonlóan nem jártak túl sok sikerrel: csakhamar ismét havasak lettek.

Több napig tartott a havazás, esténként gyakran bámultam a hóesést. Lassan kavarogtak a hópelyhek, mindent beborító szándékkal hullottak alá, és úgy tűnt, tervük megvalósul: minden kis zugot elleptek annak ellenére, hogy többször is letakarítottam a járdát.

Álltam az ablak előtt, csodáltam a nagy fehérséget, és közben néhány kérdés fogalmazódott meg bennem.

Hányszor öltöztet minket is fehér ruhába a Mindenható anélkül, hogy megérdemelnénk, és mi hányszor igyekszünk lecibálni, lerángatni magunkról az új köntöst, hogy ismét a saját eszünk szerint menjünk fejjel a falnak? Hányszor lázadunk, méltatlankodunk és nyüszítünk mérgünkben, mert nem úgy alakultak a dolgaink, ahogyan azt mi elterveztük? Hányszor fordítottunk már hátat Neki mondván, hogy „ehhez én jobban értek”, és hányszor kullogtunk vissza Hozzá lógó orral, szégyenkezve, pirulva és megszégyenülten, amikor bebizonyosodott, hogy mégsem?

Hiába takarítom a járdát, ismét ellepi a hó. Hiába próbálok meg elmenekülni Isten szeretete elől, nem sikerül. Mindig megkeres, hogy magához öleljen, és fehérbe öltöztessen, miután önfejű, makacs kisgyerek módjára elcsámborogtam tőle, hogy összepiszkoljam magam. Egyszerű a hasonlat, de a lényeget talán ki lehet hámozni belőle… Álltam az ablak előtt, csodáltam a nagy fehérséget, és úgy éreztem, most nagyon közel vagyunk egymáshoz: Ő és én.

Szabó Szilárd

::Nyomtatható változat::