e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Mindig nagy érdeklődéssel olvasom az Evangélikus Élet kéthetente jelentkező környezetvédelmi rovatát. Vajon mit tud mondani az egyház egy olyan témáról, amelyben sokak szerint nem kompetens? Mit tud tenni egyházunk egy olyan területen, ahol számos – talán befolyásosabb, nagyobb szakértelemmel rendelkező – más szerveződés jött létre eddig is, és tett kísérletet az emberek környezeti tudatának jobbítására? Hogy tennie kell valamit, az nem kérdés. Úgy gondolom, iskoláink kiaknáz(hat)atlan lehetőségeket nyújtanak ezen a téren (is).

Az egyik hazai oktatási intézményben készített felmérés eredményei meglepő adatokat tartalmaznak, és arról tanúskodnak, hogy nem „lerágott csont” a környezetvédelem témája. Mivel csak egyetlenegy iskola adatairól beszélek, ezek alapján nem lehet szó általánosításról, viszont fontos tudnunk, hogy evangélikus iskoláról van szó. Ebben az intézményben a diákok 90%-a nincs megelégedve az ott folyó környezeti neveléssel. Minden második tanuló véleménye szerint az iskola semmit sem tesz a környezet védelme érdekében. Arra a kérdésre, hogy ők maguk tudnának-e valamit tenni, a diákok 82%-a egyértelműen igennel válaszol. Nagyobb baj, hogy a „maradék” 18% (hogy ez sok vagy kevés, döntse el az olvasó) úgy látja, ő semmit sem tehet környezetéért.

Tanulságos lehet, hogy sokan hivatkoznak arra: ez nem az ő dolguk, nem érnek rá, a saját életükkel kell törődniük. Ez azt bizonyítja, hogy a fiatalok nem kellően motiváltak. Az egyik diák így fogalmaz: „hiába teszek bármit is, azt úgyis tönkreteszik mások”, míg egy másik tanuló a következőket írja: „Sokféle előírást betartok, de ehhez lusta vagyok.” Sokan nem érzik saját felelősségüket e kérdésben.

Más iskolákban is tapasztalható probléma, hogy a tájékoztatás, felvilágosítás szintjénél sehol sem lépnek tovább, tehát a gyakorlatban nemigen történik semmi. Bár a vizsgált iskola is kísérletet tett a szelektív hulladékgyűjtés bevezetésére, „a diákok nem voltak rá vevők”.

A felmérésből a tanárok sem maradtak ki. A pedagógusok között akadnak olyanok (a megkérdezettek 20%-a), akik nem tartják szem előtt azt, hogy a környezeti nevelés elvei hangsúlyosak legyenek tanári munkájuk során. A tanárok egyharmada egyáltalán nem törekszik a tanulók környezeti érzékenységének fejlesztésére, 90%-uk pedig nincs tisztában azzal, hogy iskolája nyújtott-e be pályázatot környezetvédelmi témában, vagy sem.

A bemutatott adatok az iskola tanárai és diákjai által adott válaszokon alapultak. Hangsúlyozom, hogy igyekeztem csak a negatívumokat kiemelni. Nem pesszimizmusból vagy rosszindulatból (már csak azért sem, mert a cikk szerzője maga is egy evangélikus iskolából „került ki”), hanem azért, hogy lássuk: van még mit tennünk a tanulók és tanítóik környezeti tudatának jobbítása és a környezetvédelem iránti fogékonyságuk serkentése terén.

Hitelesség, hit, hatékonyság. A tanárok példája, hitele vagy adott esetben hiteltelensége erős hatással van az őket körülvevő diákokra. Fontos tehát, hogy a pedagógusok – kivétel nélkül – tegyenek saját környezetükért, és amit tesznek, azt komolyan is gondolják! Először a tanároknak kell megérteniük: „környezetünk jövője végső soron az iskolapadban dől el” (Kerényi Attila). Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy környezetünket semmilyen szinten sem birtokolhatjuk, csak használhatjuk. Az ember feladata, hogy művelje és őrizze azt (1Móz 2,15), de a fenntartó, a hordozó nem ő (Zsid 1,3).

A hitelességhez evangélikus iskoláinkban még egy nagyon fontos tényező, a hit párosul, és ez különbözteti meg őket a világi iskoláktól. Hitünk a teremtett világ védelmére való nevelés for- rása lehet, s erre iskoláink mindennapi lehetőséget kínálnak. (Kínálnak?) A környezeti nevelés és hitünk több ponton is rokon egymással, például mindkettő a jövőbe tekint.

Ismerjük Luther Márton gondolatát: „Ha tudnám, hogy holnap vége lesz a világnak, akkor még ma elültetnék egy almafát.” Erre a „nem e világból való” optimizmusra buzdítok én is mindenkit. Ültessünk mi is egy „almafát” még ma, és gondozzuk, öntözzük, nem elfelejtve, hogy a növekedést – ma is – Isten adja (1Kor 3,6–7).

Benkovics Sándor

::Nyomtatható változat::