Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A Lutheránus Világszövetség Winnipegben tartott tizedik nagygyűlésén – két hivatalos jelölt közül – az 56 éves Mark S. Hansont, az Amerikai Evangélikus Egyház (ELCA) vezető püspökét választották a szervezet elnökéül. Néhány órával megválasztása után – ugyanakkor még ünnepélyen beiktatása előtt – egyebek mellett a gyülekezeti háttérről, az iraki háborúról, a kisebbségi egyházak szerepéről, vala- mint terveiről kérdeztük.

*– Püspök úr, a magyarországi evangélikusok nevében szívből gratulálok megválasztásához!*

– Köszönöm szépen.

*– A Lutheránus Világszövetség elnökeként hogyan foglalná össze vezetői elképzeléseit?*

– A szerepemet elsősorban abban látom, hogy a tagegyházakat a Szentlélek szavának meghallására ösztönözzem. Ennek jegyében Krisztus teste minél teljesebb egységének megvalósítására kell törekednünk, mindeközben pedig embertársainkon keresztül szolgálhatjuk Istent.

*– Megválasztása utáni rövid beszédében hangsúlyosan említette azt a tényt, hogy gyülekezeti szolgálatból érkezik. Elmondta, hogy huszonöt éven át volt gyakorló lelkész.*

– Az egyház szíve a gyülekezetekben dobog, hiszen itt folyik az istentiszteleti élet, itt gyűlnek össze az emberek Isten igéje és a szentségek körül. Ha evangélikus közösségként nem vagyunk aktívak a helyi gyülekezetekben, akkor nem lehetünk aktívak világméretekben sem. Remélem, soha nem felejtkezem meg a helyi közösségek gondjairól, és mindig vissza tudom majd idézni a gyülekezeti lelkész nézőpontját.

*– Azt is említette, hogy 1957-ben, tízéves gyermekként szüleivel ott volt a minneapolisi LVSZ-nagygyűlésen. Milyen emlékeket őriz arról a világtalálkozóról?*

– Az egyik szabadtéri istentiszteleten lehettem jelen, ahol talán százezren is együtt voltunk. Kisfiúként csak ámultam azon, mennyi evangélikus van a világon, és milyen sok nyelven hirdetik az igét. Nagy felfedezés volt ez számomra. Tízévesen persze nem fogtam fel mindent, de bizonyára sok minden beépült akkor a tudatomba. Igen sokat jelent nekem az, hogy alig néhány kilométerre Minneapolistól, itt, a határ kanadai oldalán 2003-ban az LVSZ elnökének választottak. Örülök, hogy gyerekek és fiatalok is jelen vannak itt, és talán őrájuk is ugyanilyen hatással lehet ez a találkozó.

*– Bizonyára tudja, hogy 1957-ben Ordass Lajos magyar evangélikus püspök volt a nyitó istentisztelet igehirdetője, akit aztán a nagygyűlés második alkalommal is alelnöknek választott. Hogyan látja az ilyen egyháztörténeti jelentőségű személyek szerepét a Lutheránus Világszövetségben?*

– Nagyon meg kell becsülni a múlt vezetőit. Ordass püspök példája külön is megszívlelendő. Hálásak lehetünk érte Istennek. De azt is tudnunk kell, hogy az egykori vezetők nem akarnak bennünket a múltba visszavinni. Egy ismert amerikai mondás szerint „a tradicionalizmus az élők holt hite, a tradíció viszont a holtak élő hite”. Ordass Lajos hite feltétlenül az utóbbit jelenti, mindazokéval együtt, akik a világ drámai szétszakítottsága idején küzdöttek a krisztusi egységért. Ez a hitük adhat erőt a mai vezetőknek is.

*– Miként tudnak az olyan kis egyházak, mint amilyen a magyarországi is, hozzájárulni az evangélikus világcsalád életéhez?*

– Az ilyen egyházak arra tanítanak másokat, miként lehet evangélikusként élni egy olyan kultúrában, amely alapvetően nem evangélikus, talán sokszor nem is keresztény. Számukra az jelenti a legnagyobb feladatot, hogy a hitet és az evangélikus tanítást ilyen körülmények között tartsák életben, és részesedjenek az igében és a szentségekben. Ők teljes jogú tagjai a világ evangélikus közösségének. A lutheri reformáció egyik legnagyobb felismerése az egyetemes papság elve, illetve a különféle hivatásokban való keresztény helytállás volt. A magyarországi evangélikusok arra adhatnak példát, miként lehet a hitet a maguk hivatásában megőrizni. A világ evangélikusságának életében való részvételük azért is különösen értékes, mert évtizedeken át olyan valóságot tapasztaltak meg, amelyet mi például nem ismertünk.

*– Miként él a lutheri reformáció hagyománya tovább Észak-Amerikában?*

– Nemrég egy felmérést készítettünk Amerikában, melyben harmincezer embert kérdeztünk meg arról, hogy mit tartanak a legfontosabbnak az evangélikus egyházban. A második helyen az szerepelt, hogy meg kell maradnunk evangélikus önazonosságunkban és a lutheri reformáció örökségében. A lutheri tanítás olyan sarkalatos tételeit fedezzük fel újra, mint például a kegyelemből, hit által történő megigazulás, az egyetemes papság elve, a törvény és evangélium kérdése vagy éppen a kereszt teológiája. Ez a nagy örökség a mi kincsünk. Mindez nem szakít el a többi egyháztól, ellenkezőleg: ezzel tudunk másokhoz lépni, hogy örökségünket megosszuk velük. Ugyanígy persze mi is sok mindent elfogadhatunk másoktól.

*– Talán még túl korai arról kérdezni, hogy az LVSZ elnökeként milyen konkrét tervei vannak.*

– Nos, ez így valóban túl korai… Mindig a nagygyűlés határozza meg a tanács és a többi választott szerv, valamint tisztségviselő feladatait a következő hat évre. Ugyan kifelé általában az elnök jeleníti meg az LVSZ-t, de nem ő vezeti a szervezetet. Ő csak segít azon prioritások megvalósításában, amelyeket a nagygyűlés meghatározott.

*– Miben látja a winnipegi nagygyűlés legfontosabb eredményeit?*

– Egy negatívummal kell kezdenem, annak a ténynek a felidézésével, hogy mintegy 50 résztvevő nem kapott a hatóságoktól beutazási vízumot. Ez mindannyiunkat szembesített azzal, mennyire megosztott az a világ, amelyben élünk. Országaink, különösen pedig az északi és a déli félteke között mély árkok húzódnak. Mindez összefügg azzal is, amit 2001. szeptember 11-én történt. Sokan úgy akarnak magukon segíteni, hogy lezárják a határokat, de legalábbis megnehezítik az azokon való átkelést ahelyett, hogy a kapcsolatok építését és a kölcsönös közeledést segítenék elő. Ez tehát keserű tapasztalatokat okozott. Pozitívum viszont a nagygyűlés „faluközösségeinek” munkája, hiszen a „gyógyulást a világnak” központi témáját ezekben a körökben próbáltuk kontextuálisan, vagyis a helyi adottságok figyelembevételével megvizsgálni. A nagygyűlés segített továbbá az egészséges evangélikus öntudat megerősítésében is, ugyanakkor további ökumenikus kapcsolatokat épített ki. Emellett, úgy látom, folytatni kell a más vallásúakkal folytatott párbeszédet is. A nagygyűlés további pozitívuma, hogy választ próbált adni a világ mai kríziseiből – AIDS, háború, erőszak – adódó kérdésekre is.

*– Püspök úrról már megválasztása előtt köztudott volt, hogy olyan súlyos politikai kérdésekben, mint például az iraki háború, markáns véleményt képvisel. Mindez hitelessé tette szavait és szolgálatát. Hogyan alakult ki ez az álláspontja?*

– Az amerikai evangélikus egyházban a vezető püspök politikai kérdésekben nem a magánvéleményét fogalmazza meg, hanem egyháza álláspontját képviseli. Isten békéje a világnak címmel társadalmi tanítást fogadtunk el. Ez a dokumentum nagyon világosan leszögezi: egy országnak, mielőtt háborúra szánná el magát, a népek közösségével, az Egyesült Nemzetek Szervezetével kell kapcsolatba lépnie. Tavasszal annak a fenntartásomnak adtam hangot, hogy az Egyesült Államok ezeket a lehetőségeket nem merítette ki. Nem egyeztetett folyamatosan az ENSZ-szel, hanem egyoldalúan cselekedett. Evangélikusként nem vagyunk pacifisták, a történelemből ismerjük az igazságos háború elvét. Ám ebben az esetben kérdéseket fogalmaztunk meg azzal kapcsolatban, hogy ez a történelmi kategória miként alkalmazható egy olyan világban, amelyben a harcot már nem kézitusával vívják, hanem biológiai és nukleáris fegyverekkel. Ma már nem a nemzeti államok határainak védelme szerepel az első helyen, hanem gazdaságok és ideológiák megvédése a cél. Keresztényként ezért az igazságos béke lehetőségére kell rámutatnunk.

*– Tett-e kísérletet Bush elnök meggyőzésére?*

– Egyike voltam azon vallási vezetőknek, akik találkozót kértek a háborúba készülő elnöktől. Személyesen szerettem volna figyelmeztetni. Visszafogottságot akartam tőle kérni. Ám ő nem fogadott minket. Ma a közel-keleti béke rendezésével kapcsolatban azonban hajlandóságot mutat arra, hogy meghallgasson minket. Bush „útiterv” elképzelését támogatni is tudjuk annak érdekében, hogy zsidók és palesztinok végre békében éljenek egymással.

*– Ön milyen ösztönzést kapott a winnipegi nagygyűléstől?*

– Nagyon odafigyeltem a résztvevők hangjára. Rendkívül komolyan veszem például azt a sokak által megfogalmazott véleményt, hogy az Egyesült Államok túlságosan és egyoldalúan domináns szerepet tölt be a világban, politikai és gazdasági értelemben egyaránt. Ezért magam is vallom, hogy csupán egynek szabad lennünk a sok nemzet közül.

*– Gondolja, hogy a Lutheránus Világszövetség elnökeként politikai és társadalmi kérdésekben is nagyobb súlya lesz szavának?*

– Törekedni kell erre, persze nagyon diplomatikusan. Fontos, hogy amikor LVSZ-elnökként szólalok meg, akkor ne csak az amerikai perspektívára legyek tekintettel, hanem globálisan tudjak gondolkozni. Mindenekelőtt figyelnem kell a tagegyházakból jövő hangokra, és a különféle hitéleti vagy politikai kérdésekben meg kell értenem az ő állás- pontjukat. Eleinte sokat kell hallgatnom, és sokakat kell meghallgatnom. Persze elkerülhetetlen, hogy aztán meg is szólaljak, szélesebb körben is.

*– Tervezi a tagegyházak meglátogatását? Remélhetjük-e, hogy egyszer Magyarországra is eljön?*

– Elnöki szolgálatom fontos része lesz az egyházak meglátogatása. Ezeket a genfi stáb fogja előkészíteni. Elnökként én képviselem az LVSZ-t, de sokak segítségére támaszkodom. Nagyon remélem, hogy hamarosan eljutok Magyarországra is. Szeretnék tanulni az ott élőktől, szeretnék részt venni istentiszteleteiken. Meg kívánom ismerni azt a hitvallásos magatartást, amellyel a magyarországi keresztények élnek a világban.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::