Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

Ezen a héten a Liturgikus Sarok hasábjain új sorozatba kezdünk. Eddigi írásaikban már szóltunk az istentisztelet alkotóelemeiről, rávilágítottunk néhány fontos apróságra, illetve a főbb összefüggésekre és folyamatokra, írtunk már a személyi és tárgyi feltételekről, és hosszasan vizsgáltuk az istentiszteletnek otthont adó templomot alapvető berendezéseivel és kis tartozékaival együtt. Most – néhány héten keresztül – a zene világába kalauzol minket a Liturgikus Sarok. A „kalauzol” kifejezés komolyan veendő, hiszen szeretnénk együtt gondolkodva megérteni bizonyos titkokat, közzétenni a legfontosabb tudnivalókat, sőt arra biztatni, hogy értékeljük, használjuk, élvezzük ezt a kivételes ajándékot – a muzsikát.

Egy riporter egyszer azt kérdezte Bárdos Lajostól: „Lehet-e zene nélkül élni?” A neves zeneszerző és pedagógus így válaszolt: „Lehet, de nem érdemes.” Bárdos Lajos – az érzelmek húrját sem rezdületlenül hagyva – a lényegről beszélt: a zene páratlan, különleges kincs, amely nem csupán kiegészítője életünknek (valamiféle „hab a tortán”), hanem szerves része, elengedhetetlen alkotóeleme emberi létünknek.

Nem a csend fáj az embernek, hanem a zene hiánya. A csend is lehet tartalmas, harmóniát sugárzó. Az üres, süket csend azonban megőrjít. A zene elgondolkodtat és megnyugtat, felráz és lecsendesít, felemel, és helyre tesz, megmutatja a diszszonanciát, és megformálja, megragadhatóvá teszi a harmóniát. Csak szóljon a zene! De már ennél az állításnál kérdések sora ötlik fel az emberben. Mi is tulajdonképpen a zene? Hiszen éppen azért kesergünk sokan, mert már nincs a világnak egy csöndes kis zuga sem, akár üzletbe, akár benzinkúthoz, akár pályaudvarra, akár más közterületre lépünk, szól, sőt néha bömböl a zene. Hangulat, hangzavar, hangorkán kíséri minden lépésünket. Ez is zene? Szerintem csak zaj, zörej, utánzat, műanyag; és akkor mégsem mondom: „csak szóljon”. A természetes, a mélyről jövő, a tiszta forrású, a valóban Isten adta valami egészen más. Nem kötődik „komoly” vagy „könnyű” zenéhez. Annál inkább minőséghez, tartalomhoz, értékes, megszentelt eszközhöz.

A zenével is – mint Isten minden ajándékával – lehet élni és visszaélni. Visszaél vele mindaz, aki önző módon, igénytelenül, negatív tartalommal vagy üresen használja (akár fogyasztja, akár létrehozza vagy reprodukálja). Él vele az, aki mások és önmaga gazdagságára, gazdagítására szólaltatja meg, vagy engedi felcsendülni. Él vele az, aki több emberséget teremt vele, vagy akinek a muzsika hallgatása során telik meg több emberséggel a szíve, mely utat nyit az emberfeletti, az örök és isteni felé.

A zene elnevezésre méltó kincs is sokféle lehet. Mi a Liturgikus Sarok következő heti számaiban a szent zenére koncentrálunk. Arra, ami a templomban csendül fel, arra, ami bibliai ihletésű, arra, ami az istentisztelet része, a liturgia egyik hordozója. Együtt gondolkodunk majd arról, mi minden hangozhat el az istentiszteleten, mi való (és mi nem való) a templomba. Olvashatunk majd az énekelt szövegekről, imádságokról, bibliai mondatokról. Elénk kerülnek azok a művek, amelyek Isten-dicsőítésre születtek. Írunk majd az ügyhöz méltó hangszerekről és a legcsodálatosabb hangszerről, az emberi hangról. Szóba kerül majd a hangszerek és az ének kapcsolata, a szóló és a közösségi ének többféle lehetősége. Beszélünk majd „kipróbált” műfajokról, az igehordozó szerepről, arról, hogyan veszi szárnyára a muzsika az imádságot. És az elkövetkezendőkben neves magyar egyházzenészeink személyes vallomásait is megismerhetik majd olvasóink. „Énekelni, ha szeretsz, nagyon boldog lehetsz, mert az ének égi jó” – vallotta Luther. Ezt az égi jót szeretnénk jobban magunkévá tenni rovatunk most induló sorozatában.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::