A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

1. „A magunk reformációja” – először talán szokatlan számunkra ez a kifejezés. Hiszen a reformáció közismerten az egyház történelmi megújulása volt, nem pedig egyéni, személyes megújulás. Van-e hát egyáltalán értelme ennek a kifejezésnek? És helyes-e a reformáció szót ilyen személyes értelemben is használnunk?

Ami első kérdésünket illeti: jól tudjuk, hogy ez a latin eredetű szó annyit jelent, mint „az eredetire való visszaformálás”, helyreállítás. A „magunk reformációja” tehát nem más, mint személyes életünk reformálása, visszaformálása olyanná, amilyenné Isten teremtő akarata szánta kezdetben: „Isten képmásává”. Nagyon is jó értelme van tehát ennek a kifejezésnek!

Ami pedig a második kérdést illeti, hogy van-e köze az újkor eleji, a 16. század kezdetén történt reformációnak a magunk megújulásához, átformálódásához, elég csak arra utalnunk, hogy maga a reformátor, Luther is így kezdi 95 wittenbergi tételét, a reformáció nagy alapokmányát: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk azt mondta: »Térjetek meg!« – azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés (bűnbánat) legyen” (1. tétel). Tehát maga Luther is a „bűnbánat” személyes kérdéséből kiindulva kezd hozzá az egyház reformációjának nagy feladatához.

Mit jelent közelebbről a „magunk reformációja”? Először is azt: ahhoz, hogy mind személyes életünk, mind az egyház, a hívők közösségének élete alapjaiban újjá legyen, és benne Isten eredeti, teremtő szándéka megvalósuljon, a hitben vissza kell találnunk Istenhez, akinek atyai arcát elhomályosították velünk született bűnös érzéseink, a földi élet örömei vagy gondjai, a nevetésünk vagy a könnyeink.

Mert hit nélkül, Isten nélkül élni annyit jelent: kiszolgáltatva lenni a szívünk mélyén rejtőző emberi indulatoknak, az önzésnek; egyszer a korlátlan életélvezésnek, máskor a sötét életuntságnak és céltalanságnak. Hányódni-vetődni az élet külső és a szívünk belső viharaiban, mint a viharba került hajó.

Istennel élni, hinni pedig annyi, mint a legbiztosabb támasszal rendelkezni, akibe erősen belekapaszkodhatunk, és aki tart bennünket, ha háborognak a szívünk indulatai, ha ránk zuhannak a kegyetlen sorscsapások, ha recseg-ropog az életünk hajója. Isten ilyenkor az egyetlen, soha meg nem rendülő támasz: a kőszikla alap az életünkben (Mt 7,24–27). „Inquietum est cor nostrum, donec requiescat in Te, Domine!” („Nyugtalan a mi szívünk mindaddig, amíg tebenned meg nem nyugszik, Urunk!”) – milyen igazat mondott ezzel Augustinus, a hányatott életű nagy ókori egyházatya!

Isten nélkül élni annyit jelent, mint nem látni: honnan és hová? Hiába törni a fejünket a tudomány vagy a világnézetek segítségével a kezdet, a világ és saját életünk legvégső eredetének az emberi értelem számára megoldhatatlan kérdésén. Isten nélkül élni annyit jelent: összetörni földi életünk kikerülhetetlen végének félelmes közeledése előtt. Van-e értelme és célja egyáltalán a világ, benne az enyéim életének és az én életemnek itt, a földi világban, ha végül is mindent elpusztít a könyörtelen halál? A 20. század legnagyobb gondolkodói a „félelem évszázadának” nevezték el modern világunkat, a reá leselkedő mérhetetlen, apokaliptikus veszedelmek miatt. Mások pedig a 19. századbeli nagy evangélikus gondolkodóval, Kierkegaarddal együtt azt vallják, hogy a halál ténye, kikerülhetetlensége az emberi lét legsúlyosabb, megoldhatatlan kérdése. Isten nélkül mit kezdünk az emberi élet két leggyötrelmesebb kérdésével, a kezdet és a vég ember számára megoldhatatlan problémáival?

Istenben hinni, Krisztus-hívőnek lenni viszont annyit jelent: tudom szilárd belső bizonysággal, hogy a világ, benne az én életem is, Isten teremtő akaratából, szeretetéből származik. És ugyanezzel a belső bizonyossággal tudom azt is, hogy a hosszabb vagy rövidebb földi élet végén nem a halál, a szemmel látható, testi-anyagi enyészeté a végső szó, nem a reménytelen és kétségbeejtő halálé a győzelem. Mert ezen a sötét kapun át ahhoz a végtelen hatalmú, szerető mennyei Atyához térünk viszsza, aki erre a rövid életre ideküldött minket.

Mi a „magunk reformációja”? Isten nélkül, minden végső tartás és alap nélkül szívünk és életünk ráépülése, visszatérése az egyetlen „kőszikla alaphoz”. A kezdet, a vég és földi életünk nagy kérdőjelei elől odamenekülés Isten végtelen szeretetéhez. És földi életünk nehéz sorscsapásai alatt bűnbánó odahajlás a gondviselő és szabadító atyai kézre: „Legyen meg a te akaratod!” Hinni – mondta Luther – annyit jelent, mint Istennel bátran belemenni még a ködbe és sötétségbe is! Feltétlenül és minden körülmények között Istenre bízni magamat, szeretteimet, életemet és jövőmet.

De a „magunk reformációja” még valami mást is jelent: az igazi, teljes szeretetre való megújulást. Ahhoz, hogy az életünk alapjaiban újjá legyen, helyreálljon, „reformáción” menjen keresztül, meg kell ismernünk, és élnünk kell a másokért élő, önzetlen, segítő szeretetet.

Valaki egyszer azt mondat: könnyebb a Földet kimozdítani a Nap körüli pályájáról, mint az emberi szívet kimozdítani önmaga körüli forgásából! Valóban emberi életünk legnagyobb betegsége, amelyből egyszerűbb vagy bonyolultabb áttételekkel személyes és közösségi életünk minden baja, nyomorúsága ered, nem más, mint az emberi önzés ezerféle álarc alá rejtőző alapbetegsége. Természetes emberi szeretetünk mélyén mindig ott húzódik a rejtett önzés: szeretjük azokat, akik minket szeretnek, akiktől hálát, jóakaratot vagy egyáltalán valami jót remélhetünk. Viszont bezárjuk a szívünket azok előtt, akikhez „nincs közünk”, és akiktől nem remélhetünk semmit.

Az igazi, Istentől való, „krisztusi szeretet” nem kapni, hanem adni akar. Szétosztogatja saját magát, és mégis egyre több és nagyobb lesz. Sohasem saját magára, hanem a másik emberre – a Biblia nyelvén a „felebarátra” – gondol. Ennek a szeretetnek a harmadik jellegzetes vonása pedig az, hogy belső erővel tör fel az ember szívéből. Nem kell parancsolni vagy törvényben előírni! Olyan természetes módon „terem” bennünk, válik meleg tekintetté, jó szóvá és segítő cselekedetté, mint amilyen természetes, hogy a Nap süt, a fény világít, és a tűz melegít.

A „magunk reformációja” a hitre és szeretetre nem azt jelenti, hogy egyik napról a másikra egyszerre tökéletesen mássá lesz az életünk. Hogy kétségeink és énközpontú életformánk egy csapásra rendíthetetlen hitté és teljes, önmagunkat szétosztogató szeretetté változik át. A „magunk reformációja” folyamat: néha visszaeséseket, megtorpanásokat jelent hitben és szeretetben megújuló életünk útján. De mégis azt mutatja: életünkben megszületik valami egészen új, addig nem ismert valóság. Egyre több és teljesebb lesz benne az Istenben való feltétlen bizalom. És egyre több lesz benne a boldog, önzetlen szeretet felebarátaink, családunk, gyülekezetünk, népünk, az emberi közösségek iránt.

Hogyan megy végbe ez a „csoda” bennünk? Nem a magunk képességeivel, nem a saját erőnkből! A reformáció világtörténelmi átalakulást hozó eseménye sem Luther, majd Melanchthon és Kálvin döntése és erőfeszítése volt valójában, hanem Isten Szentlelkének a műve engedelmes emberi eszközein keresztül. A „magunk reformációja”, a hit és a krisztusi szeretet megszületése, növekedése életünkben sem a mi döntéseinknek, erőfeszítéseinknek vagy mások fáradozásának az eredménye valójában. Egyedül Krisztus, egyedül Isten Szentlelke végezheti el ezt a „reformációt”, helyreállítást az életünkben – az egyház szolgálatán keresztül. És végzi is ezt a belső, láthatatlan újjáteremtést az ige hirdetésén, a szentségek kegyelmi ajándékán, a keresztények önzetlen szeretetének, cselekedeteinek látható erején, gyümölcsein keresztül a földi világban, a múló időben.

Ez a mi bizodalmunk, örömünk és rendíthetetlen reménységünk – minden más látszat vagy kétségek ellenére is – a harmadik keresztény évezred kezdetén!

Dr. Nagy Gyula ny. püspök

::Nyomtatható változat::