A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

Amíg gyermek az ember, gyakorta megesik, hogy beleélve magát a mese cselekményébe, szeretné a szereplőket figyelmeztetni, ne azt tegyék, ami meg van írva, hátha szebb-jobb véget ér a történet. Itt is jó lenne figyelmeztetni a házigazdát: ne ezeknek a munkásoknak adja bérbe a szőlejét, vagy legalább ne utazzon el. Tartsa szemmel őket, távolléte ne váljék a romlásra, rontásra ingerlő esélylyé.

Aztán felnövünk, s megtanuljuk: a meséket nem mi írjuk, sőt bele sem szólhatunk a cselekményt szövögetők dolgába. A szőlőművesek csak tettük következményeit hárítják ránk, végzetszerűvé stilizálják bírvágyukat, ostoba önzésüket: „Ez az örökös; gyertek, öljük meg, és azután mienk lesz az öröksége.” Pedig őket figyelmeztették. Az egymás után érkező szolgák léte és feladata egyaránt jelértékű: minek rabol, ki úgyis mindent elveszít, miért a számtalan rút bűn, mellyel – legelébb magunkat károsítva – tönkretesszük társaink életét? Miért nem restül el soha az ember hitvánnyá lenni, ha feltámad benne a vagyonszerzés iránti vágy?

De itt a vagyon is metafora. Akik ebben a szőlőben szorgoskodnak, Isten országát akarják magánosítani. Kései unokái ők a Bábel tornyát építőknek, akik bár tudják, hogy porból vannak, s porrá lesznek, addig azonban pornál többnek akarnak látszani: az igazság, az egyetlen igazság ismerőinek, tanítóinak és hirdetőinek. Nekik nem idegen mű a törvény, hiszen maguk hozzák, hogy rettenetté tegyék a másik számára, ha tőlük eltérően mer gondolkodni, beszélni és cselekedni. E szőlőművesek mind fundamentalisták, gonosz és gyilkos társaság. Inkább mind elvesznek, semhogy elismerjék: a szőlő, az Ország nem az övék. Joguk csak a művelésre szól, de nem a birtoklásra. Az Ország közöttünk van, és közöttünk – minden ember között – valósul meg: öntörvényűen és szabadon.

Amikor felnövünk, tapasztalataink gyakran tévútra csalnak: semmi sem múlik rajtunk, mindent megmagyaráz a történelem, a lélektan, a körülmények, vagy még egyszerűbben: mindenről a sors tehet. Elvégre engedelmeskedni kell a felsőbbségnek, világinak, lelkinek egyaránt, s félni kell szülőt, tanárt, rendőrt, bárkit, akit a hatalom felruház a tekintély tünékeny kellékeivel, hogy rend legyen és termelés, és meg ne változzék az, ami van: vissza ne jöjjön a szőlőt plántáló gazda, sem ő, sem szolgái, sem a fia, hiszen nincs mit keresniük itt.

De a példázat szerint még a Jézust megfogni vágyó főpapok és farizeusok erkölcsi érzéke is azt mondatja: a gyilkossá és rablóvá lett bérlőket a gazda „mivel gonoszok, gonoszul veszti el, a szőlőt pedig más munkásoknak adja ki, akik megadják a termést a maga idejében”. És ha azoktól sem kap semmit? Ha azok is megverik, megölik a termésért küldött szolgáit? A példázat logikája szerint akkor sem tehet mást, azoktól is elveszi majd szőlejét, és gonoszokként gonoszul elveszti őket, ismét másokra bízva kertje művelését.

A történelem tanúsága szerint ez ördögi körből mindmáig nem sikerült kilépni. Pontosabban: a jobbító szándék intézményesen vallott mindig újra fiaskót. A rendszerek reformálhatatlanok. A struktúrákat, legyenek azok világiak vagy egyháziak, gazdasági vagy ideológiai természetűek, csak a forradalom rombolhatja szét. De az, ha mégoly rövid időre is, éppen ezt cselekszi meg.

A felnőtté lett ember többé már nem a történetet akarja átírni. Már sem magában, sem a másik emberben nem bízik annyira, hogy azzal áltatná magát, új paradigmát teremt közössége javára. De azt is tudja, élete csak egy van, az, amit él. S ezért felelősen egyedül áll Isten színe előtt. Ez a felelős magány, ez teszi szabaddá. Sőt szabadságszeretővé, olyanná, aki „bízik a közösség erejében, az emberek többségének a tisztességében és abban, hogy ez elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszeműség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszeműség számára a bizalom előlegezésével erősíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándékok győzelemre vihetőségében való hitet”. Ezt Bibó István írta azokról, akik nem rettennek meg a fundamentalistáktól, pietistáktól, puritánoktól és farizeusoktól, és komolyan veszik, csak addig övék Istennek országa, amíg megtermik annak gyümölcsét.

IMÁDKOZZUNK!

„Hálát adunk tenéked, örök, mindenható, felséges Úristen, hogy nemcsak az mi testünket élteted kenyérrel, hanem lelkünket is az te szent igéddel. Kérünk is tégedet, tartsd meg ez te ily hozzánk való kegyelmességedet mindvégig, hogy tégedet az te szent igédnek általa tisztán és igazán ismerhessünk, amennyire most ez szegény, gyarló testben akarsz megismertetni az te szerelmes szent Fiaddal és az te vigasztaló Szentlelkeddel; tégedet mindenek felötte félhessünk, csak tebenned bízhassunk, tenéked istenes, igaz, józan és mindenben kedved szerint való életben szolgálhassunk, tűled nagy jó reménségvel itt is várhassunk minden oltalmat, gondviselést és segítséget, végre az feltámadást és az örök életet. Holott tégedet minden megszámlálhatatlan sok jótetteidről tisztelhessünk és dicsérhessünk mindörökkön-örökké. Úgy legyen, Uramisten, úgy legyen.” (Bornemisza Péter)

Donáth László

::Nyomtatható változat::