Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Márta így felelt Jézusnak: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.” Jn 11,27 (Ez 34,27; Mk 10,2–9/10–16/; 1Thessz 4,1–8; Zsolt 19) Hiszed-e – kérdezte Jézus Mártától Lázár feltámasztása előtt –, hogy én vagyok a feltámadás és az élet, és aki hisz énbennem, ha meghal is, él? Amikor ezen a hétvégén ezrek és ezrek mennek ki a temetőbe, és gyújtanak mécsest szeretteik sírjánál, hiszik-e, hogy a halál nem a vég, a nihil, a nagy sötétség? Amikor olvassuk a neveket a sírköveken, és szembesülünk azzal, hogy egyszer nekünk is véget ér az életünk, hiszünk-e abban, aki Ura a halálnak is? Hisszük-e, hogy Isten keze őriz itt, a földön, és őriz ott, a halálban, amelyről még nem tudjuk, hogy milyen, és ahonnan csak egyvalaki tért vissza, de győztesen: a Feltámadott Krisztus! Isten titkaiba nem láthatunk bele, bölcsességét fel nem érhetjük ésszel, de Jézusban választ kaptunk az emberiség legkeservesebb kérdésére, a halálra: ő nagyobb annál, és annyira szeret, hogy nem hagyja az övéit annak fogságában.

Az én kezem feszítette ki az eget, minden serege az én parancsomra állt elő. Ézs 45,12 (Jn 13,3; 2Móz 23,10–16; Jób 9,1–35) A Planetáriumban bemutatják, hogy milyen káprázatos események „zajlanak” az égbolton. A Naprendszer, a bolygók, a holdak, a csillagképek matematikai pontossággal vannak megalkotva és elhelyezve a pályájukon. Semmi sem „véletlen” a világmindenségben – még ha egyes politikai ideológiák évtizedeken át el akarták hitetni azt, hogy a teremtettségnek nincs gazdája. Van Ura, van Alkotója a világnak, aki megteremtette, és a teremtés napja óta szüntelenül vigyáz rá, és gondoskodik róla. Hogy ennek a világnak én is része lehetek, és van Gazdája, Ura az életemnek – ez olyan felismerés, amelyért nem tudok elégszer hálát adni Istennek.

A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Jel 22,2 (Ám 9,13–14; 2Móz 18,13–27; Jób 11,1–20) Az elveszett paradicsom csak a mennyei Jeruzsálemmel fog visszatérni. Amikor a Jelenések könyvének az eljövendőkről szóló prófétai leírásait olvassuk, megtelik a szívünk vággyal, hogy mi is ott lehessünk, imádhassuk a Bárányt, lássuk arcát, és örökké Isten fényében élhessünk (22,4 kk.). Ha Krisztus kezébe tesszük le az életünket, akkor már most részünk lehet Isten országában. Hit által itt és szemtől szemben ott: de mindvégig Jézussal.

Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején, gondja van a hozzá folyamodókra. Náh 1,7 (2Tim 2,19; 1Móz 24,54b–67; Jób 12,1–25) Jó dolog ajándékot kapni. És milyen jó lenne, ha az ember mindennap kapna ajándékot valakitől… De hiszen a keresztény ember éppen ebben részesül! Megajándékozottak vagyunk, és napról napra „átvehetjük az ajándékot”: Isten jóságának, gondviselésének megtapasztalását. A bizonyosságot, hogy van Ura életünknek, van Megváltónk, akinél menedék vár. Rovatunk címét kölcsönözve: új nap – új kegyelem. Ez nem „jár”, nem vehetjük meg, nem szolgálhatjuk meg, ez ajándék. Hálával és hittel kell vennünk. Ezzel szerezhetünk csak örömet Istenünknek.

Ne félj, mert én veled vagyok! Ézs 43,5 (Lk 21,14; 2Móz 19,3–9; Jób 14,1–22) „Ne félj…” – az ószövetségi prófétai kinyilatkoztatás Jézus hangján „szól”: az Úr ugyanezekkel a szavakkal fordult Péterhez, Jairushoz, így tanította az ő „kicsiny nyáját”, ezzel nyugtatta meg a viharos tengeren halálfélelemben lévő vagy a feltámadása után teljesen összezavarodott tanítványait. És búcsúként is ezt az ígéretet adta: „én veletek vagyok”. Szükségünk van naponként erre a megnyugtatásra, erre az ígéretre, mert semmi biztos pontot nem találunk az életben. Emberi kapcsolataink törékenyek, erőnk véges, a bajban kitartásunk kérdéses. Jézus minket sem akar reszkető, bizonytalan, összezavarodott tanítványként látni, ezért minden napra megajándékoz bennünket egy „ne félj”-jel.

Jézus mondja: „Az asszonynak sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” Lk 7,47 (Zsolt 65,4; Jn 18,28–32; Jób 28,1–28) Mit tesz, hogyan viselkedik az az ember, akinek megmentik az életét, például kihúzzák az utolsó pillanatban egy szakadékból, vagy kimentik egy égő házból? Szó nélkül odébbáll? Vagy pár udvarias, de érzelemmentes szóval köszönetet mond, esetleg a nyakába borul megmentőjének, megöleli, és szívből jövően hálálkodik neki? Ha nagyon nagy veszélyben volt, és drága számára az élet, akkor ez utóbbi a legvalószínűbb. Jézus azzal, hogy megbocsátott, megmentette a történetbeli asszony életét. A bűnös nő Jézus iránti hálája, szeretete megragadó, őszinte, példaértékű. Jézus megbocsátja bűneimet, ezáltal életem megmentőjévé válik. Nem kell kárhozatra jutnom, szakadékban, égő házban rekednem. Kiment engem, és én nem győzők hálát adni neki ezért!

Én vagyok az Úr, nincs más! Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az Úr cselekszem mindezt. Ézs 45,6–7 (Mt 26,39; Préd 12,9–14; Jób 31,1–40) Az ellentétpárok a teljességet hivatottak kifejezni: a sötétség és a világosság, a jó és a rossz mind Isten hatalmában van, ő uralja azt, és akarata szerint kormányozza a világot. Kozmikus, félelmetes, megközelíthetetlen, befolyásolhatatlan uralkodó? Hogy ne félelemmel kelljen tekintenem rá, egészen közel jött hozzám, személyes Istenné lett Jézus Krisztusban. Szelíd szeme, gyógyító keze, megtérésre hívó szava előtt kinyílik a lelkem, és a kozmosz Urában személyes Megváltómat imádom.

K. D.

::Nyomtatható változat::