e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Szokolay Sándor

A harmincas évek legelején születtem egy Békés megyei kis faluban. Életem első évtizedét itt töltöttem. Villany nem volt, néhány detektoros rádió meg egy kurblis gramofon jelentette a zenélésre is használható technikát. Mi sajnos nem rendelkeztünk efféle kincsekkel. Nálunk egyetlen zeneszerszám volt, édesapám hegedűje. Nekem persze mindegy volt, honnan jön a zene, mindenképp örültem a hangnak, és bámultam a csodamasinát, amely azt produkálta.

Bartók és Kodály tevékenysége kapcsán hírét vettem a fonográfnak is. A zene tehát rögzíthető, reprodukálható – tudtam meg –, de sejtelmem sem volt, hogy ez miként lehetséges. Nos, életem elő évtizedében nagyjából ennyit fogtam fel a muzsikát és a muzsikust érintő technikából…

Aztán a háború után a technika nagy lendülettel fejlődött tovább, és ez a folyamat egyre gyorsul, méghozzá exponenciálisan. Az első saját lemezjátszó, magnó, majd a sztereó hangzás örömei közepette már a hatvanas években lehetett hallani egyet-mást egy számítógép nevű szenzációról is, amelyet korszakos jelentőségűnek prófétáltak. Hittem is a szóbeszédnek, és magamban sok sikert kívántam a masinának, illetve az azt használó tudósoknak, de hogy ennek köze lesz egyszer a zenéhez, az már túl sok volt a kurblis gramofonon nevelkedett képzeletemnek.

Alig néhány év után azonban átszivárgott a vasfüggönyön, hogy nyugaton – főleg egy Darmstadt nevű német városban – elektronikus eszközök segítségével zenélnek, komponálnak a stúdiókban. Hagyományos hangszert nem használnak, a kotta meg nem is hasonlít ahhoz, amit valaha Békéstarhoson tanultam. Olykor késő éjszaka a rádióban is lehetett hallani elektronikus zenét. Nem tudtam és azóta sem tudok megbarátkozni vele. Én a zenében is konzervatív vagyok. Talán ez lehetett az oka annak, hogy sokáig idegenkedtem a számítógéptől.

A nyolcvanas években egy olasz kollegámnál láttam, hogy a személyi számítógép bizony nem bolondság. Rengeteg haszna van a mindennapi életben, a következő generációk élni sem tudnak majd nélküle. A hagyományos kottaírásra alkalmas gépet pedig egy argentin növendékemnél láttam először. Leírhatatlan hatást gyakorolt rám. Egy zongora-írógép hibrid, amely le tudja játszani a zenét, ráadásul nyomtat, transzponál, rögzít, tárol, és az ég tudja, mi mindent tud még! Eltökéltem, hogy ha lesz egy kis időm, belevágok. Megveszem a szükséges felszerelést, és megtanulom a kezelését. Környezetem némi szkepszissel figyelte, mikor kezdem meg „tanulmányaimat”.

Az a bizonyos kis idő sehogy sem akart elérkezni. Egyik sürgős munka jött a másik után, amit még „gyorsan kézzel megírok”, aztán... aztán jött a betegség. Rövid időre megbénult a jobb kezem, kórház, kezelés, torna, gyakorlás... A gyógyulás majdnem tökéletes, ám nyilvánvaló volt, hogy nem leszek képes olyan mennyiségben olvashatóan írni, mint amennyire a munkámhoz szükség lenne.

Elérkezett hát az idő. Beszereztem a gépet, és elkezdtem tanulni. Nem állítom, hogy könnyű volt, azt sem, hogy csupa öröm, és oktatóim sem lehettek mindig boldogok – végül is csaknem hetvenéves voltam, mikor belevágtam.

Ha mérlegre teszem a géppel való komponálás időszakát, elégedett lehetek. Maga a munka is más, mint eddig. Nem állítom, hogy gyorsabb, mint ha kézzel végezném, de amit írok, rögtön visszahallgathatom. Ez más, mint a belső hallás. Olyan, mint valaha a zeneszerzésórán, csak itt egyszerre vagyok növendék és tanár. A leírt zene tetszőleges hangszerelésben hallható, minden hangnembe áttehető, floppyn, CD-n tárolható. A partitúrák és szólamok nyomtathatók. Szinte korlátlanok a lehetőségek.

Nehogy szakbarbársággal vádoljanak, természetesen az én komputerem is „tud” prózát, nem csak zenét. A levelezésem jelentős részét is e-mailben bonyolítom. Kezdek az internettel is megbarátkozni. Munkaidőm nagyobb részét a számítógép mellett töltöm, de persze jó öreg zongorám sem ment nyugdíjba.

A hitelesség kedvéért bevallom: a géppel való viszonyom nem mindig felhőtlen. Olykor makacskodik, visszabeszél, nem fogad szót. Ilyenkor nem maradok adósa én sem. Hallottam, hogy magukról megfeledkezett személyek tettleg is bántalmazták a rendetlenkedő masinát. Ilyet azért én nem tennék… És amit még szintén nem teszek: nem töltöm a szabad időmet „vele”. Számomra a számítógép munkaeszköz, igaz, nem akármilyen: a szó szoros értelmében a második „jobb kezem”.

Szokolay Sándor

::Nyomtatható változat::