A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Talán azt gondoljuk, hogy ma senki sem tesz fel olyan kérdést, amely az örök élet felől érdeklődnék – mert vagy gyakorolja az ember a vallását, és akkor az megadja a tanítást az örök élet felől, vagy nem vallásos az ember, és akkor ezzel az egyetlen édes élettel, a földivel törődik.

Hans Küng római katolikus teológus 1982-ben írt és 2001-ben az Európa Kiadónál magyar nyelven is megjelent, Van-e örök élet? című könyve azt mutatja, hogy nagyon is élénk az érdeklődés a téma iránt. Igaz, a kérdésfeltevés is jellemző: van-e egyáltalán?

A szerző által megszólaltatott, illetve idézett számos fizikus, orvos, közgazdász, filozófus, szociológus, pszichológus – bár bizonyítani semmit sem lehet – kifejezi azt a vágyát és reményét, hogy nem csak annyi jut az embernek a létből, amennyi a bölcső és a koporsó között elfér. S főként nemcsak ilyen töredékes és kétértelmű, amilyennek tapasztaljuk, hanem valami teljes, ép, egész, kerek, beteljesült – vagy ahogyan Pilinszky mondja: kiegyenesített labirintus.

Nézzük az örök élet kérdését evangéliumi történetünk alapján! Egy férfiról szól; számára magától értetődő, hogy van örök élet, csak az odavezető út felől bizonytalan. De kérdése és végső döntése is azt mutatja: még sohasem gondolta végig, hogy a jelenben folytatott élet a maga egészében és az örök élet milyen alapvetően összefügg.

Evangéliumi történetünkben van individuális kérdés – az egyes ember életvezetését érintő. Van benne szociális kérdés – a többi emberrel való kapcsolatot illető. És van benne teológiai kérdés – az Istenhez való viszonyra vonatkozó.

Az individuális, az életvezetési kérdés tekintetében úgy jellemezhetjük a történetünkbeli férfit: akiből nem lett tanítvány. Átélt egy pillanatot, fordulóponthoz érkezett, új lehetőség tárult fel előtte. Ő azonban elszalasztja azt.

Lehetne belőle Jézus tanítványa. Nem csak úgy általában, hanem legszorosabb baráti körének tagja, majdan pedig apostol. A meghívás személyre szóló, kizárólagos és feltétlen élet- és sorsközösségre invitáló. Nem mindenkit hívott erre Jézus, akivel találkozott, aki hozzá fordult, vagy akit meggyógyított. Legtöbbjüket visszaküldte előző, eredeti környezetükbe, hogy ott éljenek új életet Isten dicsőségére. A mindig Jézussal lévő és városról városra, faluról falura vele járó férfiakból és nőkből álló csoport – amely szem- és fültanúja volt Jézus szavainak és tetteinek – nem volt túl népes: ők a kiválasztottak, akiket a hagyomány név szerint is számon tart.

Ezek sorába hívta Jézus ezt a férfit. Egy pillanatra felvillan egy nagy lehetőség. Jézus számára az, hogy előkelő, tanult, de mindenképpen gazdag tanítványt nyer benne. A férfi számára a keresett, kívánt, vágyott jövő – az örök élet – már ott léte Jézusban, az Isten közelsége és közvetlensége. De azután kihuny a felvillant lehetőség, és marad a szomorúság mindkét oldalon. Nemcsak individuális, hanem szociális kérdés is van történetünkben. Többnyire úgy szoktunk beszélni a gazdag ifjúról – s ennek alapját az a tradíció képezi, hogy a gazdagság akadály az örök élet elnyerésénél –, hogy Jézus meg akarta szabadítani őt ettől az akadálytól, amikor vagyonáról való lemondást kívánt tőle.

Ha azonban Jézus tanítását és magatartását figyelemmel kísérjük, ahogyan azt az evangéliumok bemutatják, akkor azt kell észrevennünk, hogy Jézus nem a gazdagság, hanem a szegénység ellen küzd. Nem azt akarja, hogy mindenki szegény, hanem azt, hogy mindenki jóllakott legyen, ahogyan Fritz Baade német közgazdász jelszóvá tette ezt a mondatot.

A zsidó nép szegény nép volt, tele betegekkel, akikből előbb-utóbb koldus lett. Az ország földje sem volt tejjel-mézzel folyó Kánaán. A rómaiak is elvettek az uralmuk alatt állóktól mindent, amit csak lehetett. A zsidó vallás alapelőírása, illetve Jézus tanítása és gyakorlata egybecsengett, s ezt így lehet megfogalmazni: annak az embernek, akinek van valamije, nem szabad belefáradnia abba, hogy azt megossza azokkal, akik rászorulnak, akik nélkülöznek. Meggyőződésem szerint Jézus úgy nézett a gazdag ember vagyonára, mint amivel sokak ínségét enyhíteni lehet.

Jézus példázataiból látjuk, hogy mennyire foglalkoztatta őt a szociális kérdés, a népnyomor vagy a népjólét kérdése. A példázatokban Isten országáról beszél, az örök életről, amikor felháborodva festi le a felettébb nagy termést betakarító gazdát, aki ahelyett, hogy megvendégelné, jóllakatná vele régiója éhezőit, inkább tárolja, tartalékolja azt, talán arra spekulálva, hogy később magasabb áron eladhatja. Visszafordíthatatlanul elrontott életünk minősíti azt a selyembe-bársonyba öltözött és dús asztalnál lakomázó gazdagot, aki természetesnek és rendjén valónak tartja, hogy vannak gazdagok, és vannak szegények – s főként rendjén valónak azt, hogy ő a gazdagok közé tartozik. Végül a munkanélkülieknek, az egész napon át és napról napra tétlenül várakozó napszámosoknak munkaalkalmat teremtő szőlősgazdát Jézus szinte Isten vonásaival ruházza fel: nagyvonalúság, bőkezűség, atyai törődés.

Igen, Jézus azt a nagyvonalú és nagylelkű Istent képviseli, akiről az Ótestamentum azt vallja, hogy a szépséget, a bőséget és a vidámságot szereti, s aki azért teremtette a szőlőtőkét, hogy a bor elűzze az ember szomorúságát, és megvidámítsa szívét.

A nehezebb utat választja az, aki a szegénység ellen küzd, mint az, aki a gazdagság ellen emeli fel szavát. Sok példa igazolja, hogy elszegényíteni, koldusbotra juttatni egyes embert, családot, társadalmi réteget, népet és egész kontinenst egykettőre lehet. A szegénység kiűzhetetlen a világból. Utópisztikus illúziókból kijózanítóan állapítja meg Jézus: szegények mindig lesznek. De éppen ezért szakadatlanul és fáradhatatlanul küzdeni kell ellene mindenkinek, ahogy tud.

Nemcsak individuális és nemcsak szociális kérdés van történetünkben, hanem teológiai kérdés is, az istenkérdés, az Istenhez való viszony kérdése.

Feltételezhetjük, hogy történetünk gazdag emberének az istenképe, az Istenhez való viszonya megfelelt a mózesi törvény tanításának, ami azt jelenti, hogy Isten elvárja az embertől, hogy parancsolatait megtartsa, az ember pedig tudhatja, hogy Isten életfolytatása szerint jutalmazza vagy bünteti meg őt itt, a földi életben, illetve a végítéletkor . Esetleg Isten irgalmassága nagyobb súllyal esett latba, mint igazságossága, ennek következtében lehet valamivel jobbat remélni annál, mint amit érdemel az ember. Annak felismerése azonban mintha hiányoznék e férfi hitéből, amit az Ótestamentum prófétái is hiába hirdettek, hogy tudniillik az embernek az Istennel való kapcsolata abból ismerhető meg, hogy milyenek az emberi kapcsolatai.

Egy nagy tapasztalattal rendelkező római katolikus lelkigondozó ezt a következő példával érzékelteti: ha valakinek 100 személlyel van közvetlen kapcsolata, és ezek közül harmincat gyűlöl, negyven iránt közömbös, és harminchoz bizalom és odaadó szeretet fűzi, akkor ez azt jelenti, hogy Isten iránt 30% gyűlölet, 40% közöny, 30 % bizalom és szeretet van a szívében.

Mert nincs két szíve az embernek, egy makulátlan, amely az Istennel való kapcsolatot ápolja, és egy önző, gyanakvó, bizalmatlan, mellyel az emberek felé fordul. Végső fokon Isten a címzettje mindannak, s őt érinti mindaz, amit embertársainknak juttatunk szóban, tettben és érzületben. Istennel való kapcsolatunkban jelentkezik hiányként, repedésként, hasadékként mindaz, amit embertársaink irányában elmulasztunk.

Az előbb említett római katolikus szerzetes, tanár, lélekgyógyász saját magán tapasztalta meg és ismerte fel ezt. Elmondja, hogy néhány éven át Istent nagyon távolinak érezte, és hitbeli kételyek gyötörték. Egyszer csak váratlanul rádöbbent arra, hogy amikor az emberektől elzárkózik, és irányukban érzéketlen, akkor kételyei megerősödnek, és mintha Isten s közte növekednék a távolság. Egy egyszerű, jelentéktelen hétköznapi esemény döbbentette rá erre: a rendtársak naponta együtt kávéztak. Kávézás után a tanárok visszatértek az előadótermekbe. Idős rendtársuk mosta el a csészéket és a tányérokat. Egy alkalommal keserűen kifakadt, hogy ebben a munkában őt magára hagyják.

Az elbeszélő azt ismerte fel ekkor, hogy együtt jár az Istentől való távolság és az emberek iránti érzéketlenség. Változtatott magatartásán, és megtapasztalta, hogy az emberek iránti szolgálatkészsége nyomán pozitív változás állt be Istennel való kapcsolatában: spekulálás és tépelődés helyett az odaadás. Ugyanazzal a mozdulattal fordulunk el tehát Istentől és embertársainktól. A legkézenfekvőbb és bármelyik percben megtehető emberi gesztusaink egyidejűleg Istennel is összekapcsolnak, és benne való hitünkkel a valóság talaján állunk.

Van örök élet? Ki és hogyan nyerheti el? Embernek lehetetlen? Istennek minden lehetséges?

Kérdéseinkre választ – és nem csupán elméletben, hanem megtapasztalásban és élményben is – úgy nyerhetünk, ha a legteljesebb komolysággal és tökéletes önfeláldozással odaszenteljük magunkat annak (azoknak) a cél(ok)nak, amely(ek) önmagában töredékes(ek) és kétértelmű(ek). Mert ebben a világban és életben minden töredékes és kétértelmű. Ezért, illetve ennek ellenére csakis a jövőre irányuló reménység ad bátorságot a magunk odaszánásához. Az a reménység ugyanis, hogy ami itt, most töredékes, beletorkollik az örökkévalóság teljességébe; és ami itt, most kétértelmű, az egyértelművé tisztul az Isten színről színre látásakor.

Ebben a magunk odaszentelésében, reménységben és bátorságban egyesül az ember vertikális (Isten felé) törekvése és a horizontális (a földnek való) elkötelezettsége. Így a töredékesség ellenére is megízlelhető valami az egységből, az egészből. Adja Isten, hogy így legyen!

(Elhangzott 2002. szeptember 8-án a Deák téri templomban)

Takácsné Kovácsházi Zelma

::Nyomtatható változat::