Keresztutak

A fejedelem hete

Hozzászólás a cikkhez

Rákóczi fejedelem

Soha ilyen hosszú háromszáz esztendős évfordulónk nem volt még! Másnak meg soha nem is lesz, legalábbis itt, Európában biztosan nem, ahol a leghosszabb szabadságharcot Rákóczival együtt vívta a nép-nemzet, a könnyített sorsú jobbágy és a kezdetben vonakodó-ellenálló nemes a kutyafülű, „hunczut” német-osztrák ellen, ami Petőfinél egyre megy, s nyomában jó néhányunknál mindörökre.

Nyolc évig ünnepelhetjük a szabadságharcot. Hol itt, hol ott (1703–1711), Nógrád megyében is jóval több ponton, mint amennyi elvárhatóan közismert lenne. Ki a hibás abban, hogy nem eléggé közismert a sok itteni helyszín, esemény, hagyomány – nem érdemes firtatni. Tény: II. Rákóczi Ferenc kultuszával nem dicsekedhetünk mi, magyarok, akárhány utca-főutca is (Kossuth azért utcából is több van!) viseli a nevét a fejedelemnek. Hát, most 2003-ban eljött, és hosszasan itt marad az idő az emlékezésre, a méltányolható, ám még hiányzó Rákóczi-kultusz építésére... „Rajta, rajta, rajta!” – miként Rákóczi nógatja a dobosát – „...Ne úgy verjed, mint eddig: »Isten tudja, hogy lesz mint?«”

Ha már a dobok szóba jöttek: a kuruc oldalról bántó, labanc felől nézve viszont csatát eldöntő romhányi dobolás emléke, amikor egy Kajtár nevű, bodonyi illetőségű (tehát magyar) labanc tizenkét dobossal egy csalitos mögött meghúzódott, és ott éketlenül verve a szamárbőrt olyan ricsajt csapott, amelytől Rákóczi hada szó szerint megfutamodott. Ezzel 1710. január 22-én el is dőlt az utolsó kardhúzás mezején, Romhánynál az eladdig döntetlenre álló legvégső összecsapás. Mert azután már sorra elestek a nagyobb helyek, Lőcsét egy ugyancsak nógrádi asszony, bizonyos Korponayné Géczy Mária árulta el, juttatta osztrák kézre. Elesett Eger, Szolnok és minden más is. Ám előtte a durva osztrák uralom ellen mégiscsak történtek itt kurucos csodák, kitartottak nyolc esztendeig, számos érdemdús nógrádi helyszín vár mai felfedezőkre. A lényeg, hogy el kéne valahogy végre hinniük a nógrádiaknak: a szabadságharcban az egyik leggazdagabb emlékhely a palóc táj, a csonka kis megye! És akkor odaát van még a java.

Vannak, lesznek ilyenek bővülő, szép számban. Nógrád megyével kezdve megalakult az emlékbizottság, keresi az együttműködést, tervezést mindenkivel, aki a tricentenáriumi hagyományteremtésben számításba jöhet. Romhány az idén már a második Rákóczi-ünnepséget rendezte: a balassagyarmati Varietas Pódiumszínház tagjai a nagyközség gyerekeinek adták elő újólag az eredetileg Sárospatakon bemutatott emlékműsorukat.

Romhány bizony jól teszi, ha nem csupán a vesztes (?) csatára emlékezik (ami nem volt vesztes, inkább merész labancblöffölésen nyugvó, kiegyenlítő cselvetés), hiszen a tisztességes csatamérleg legalábbis ötven-ötven százalékos. A dobolás előtt már az osztrák is visszavonulni indult a közeli Rétság irányába. De Romhányban nem csupán Rákóczinak, hanem a fejedelem után hadászatilag második főembernek számító nógrádi birtokos, Vay Ádám generális özvegyének, Árva Zay Annának is lehetne felfedezésen alapuló szép-értékes kultusza. (Árva Zay Anna a fejedelem kancellárjának, Ráday Pálnak közreműködésével férje lengyelhonbeli korai halála után több mint tíz évig élt még Romhányban, végig levelezett Kajali Klárával, Ráday kancellár feleségével.)

A világhírű Ráday-levéltár-könyvtár-gyűj-temény ma is elérhető. Szerencsénkre nem vehette meg sem Napóleon (akarta), sem az orosz cár (akarta), mert a kancellár fia, az idősebb Gedeon úgy végrendelkezett: csak együtt adható el az egész, ennyi pénze tán még e kettőnek sem volt, lényeg, hogy itt maradt a református egyház kebelében. S ha egy mai-holnapi romhányi kíváncsi lenne: milyen volt ott az élet az 1700-as évek vége felé, senki mástól, mint Árva Zay Annától, leveleiből többet meg nem tudhatna. Hát, rajta, levéltáro-sok, Palócföld-esek (irodalmi lap), nagyivánkodók (Nagy Iván genealógus kutatói), múzeumiak és mind a többiek, intellektuális keretben állók, s azok is, akik (esetleg) azt gondolják: a világ már egészen kész. Rajta, rajta, rajta, ahogy a fejedelem dobosa verte, előre azokkal az NKÖM-es, NKA-s pályázatokkal, előre...!

Talán megbocsátható a cseppnyi indulat: a tinódis „lött dolgok” (megtörténtek), a kuruckori igazsághirdető kényszerújság nyomtatása (Mercurius Hungaricus az ugyancsak vérnógrádi Rádaytól, fejedelemtől) felfedeztetésre, nagyobb nyilvánosságra, teljesebb országos-megyei nyitottságra érdemes.

S persze eljött végre valóban az idő arra is, hogy Európa megtanulja: ki volt a fejedelem. Ki volt itt európai gondolkodó, ki által született az első kisebbségvédelmi törvény (a vallásiakról, a szécsényi országgyűlésen), ki volt itt új s Európához jobban illeszthető államot tervező, felszabadító, kényszeresen, „muszáj- Herkulesként” harcoló, mindent vesztő, fél országot a kezdetnél birtokló, egyetlen díszkantáros lóval, maroknyi hű társsal, török pipával száműzetésbe távozó... Ki volt Európának a fejedelem? Meg kell tanítani – legelőbb önmagunkkal.

Ki akart itt európai (angoloktól pártolt) megegyezést az osztrákkal, amit az osztrák aztán felrúgott, ki akart fegyelmezett, reguláris hadsereget építeni a szomszédosok képére, s kik álltak itt mindig keresztbe?! Kik doboltak ki földrésznyi területen mérges vádakat egész Európában a magyar függetlenségi harc rovására? Lehet elfelejteni egészen? Rákóczi nem maga volt-e a remény az örök újrakezdésre? S nem az-e ma is? Ha kiegyezik, kegyvesztve, birtokvesztve hazatérhet.

Így maradt örök jelkép. Miként a kereszt a krisztusi feltámadással egyet jelent minden hívő és nem hívő számára. A mai északi végeken Szécsény, Romhány csak a legismertebb emlékhelyeink. Egyedül Nógrádban sokkalta több van, amit felfedezni nem lehet késő.

T. Pataki László

::Nyomtatható változat::