Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Vannak döntéshozatal előtti, kínos időszakok, amikor valamilyen irányba lépnünk kell. Érezzük, hogy ettől a lépéstől függ egy állás megszerzése, életünk földi biztonsága, anyagi megélhetésünk stabilitása, netán lelki életünk egyensúlya avagy ingadozó nádszál hitünk megerősítése.

Talán ennél is gyötrőbb, amikor Dávidhoz hasonlóan azt kell átélnünk, hogy csak egy lépés választ el minket a haláltól. (Dávid akkor mondja ki ezt, amikor Saul, a király irigységből az életére tör.)

Egyik szép énekünkben olvassuk: „Csak egy lépés mit hoz, Ki tudná előre?” (354) Anélkül, hogy rémtörténetek sokaságával borzolnánk egymás kedélyeit, érdemes eltűnődnünk azon, hogy egy-egy – a szó szoros értelmében vett – lépésnek milyen következményei lehetnek életünkben. Ezek a történetek abban segítenek minket, hogy hitbeli látásunk megfelelő „dioptriával” tekinthessen az olyan esetekre, amikor a halál szele megérinti az embert.

Kis elsős hittanosom a homlokára mutat, és felteszi társainak a kérdést: tudjátok-e, mitől van itt ez a varrat? Mivel senki sem felel, elmondja, hogy otthon a betonlépcső élére esett. Csak egy ügyetlen lépés, mely roszszabbul is végződhetett volna. Tanítványaim a hallottakat máris kapcsolják a tanultakhoz: „Véd az Isten!… Utaimra vigyázok, de nem félek…”

Testvérbátyám többször emlegette csodálatos megmenekülésének történetét. Egy sorompó nélküli vasúti átjárónál ment az éjszaka sötétjében. A fogatos kocsi zörejétől nem hallotta a vonat érkezését, és az utolsó pillanatban a ló ösztöne rántotta át a kocsit. Csak egy lépés… Igen, Isten az állatvilágot is felhasználja mentő munkájában.

Mondják, hogy a soproni templomunk tetőzetéről megindult hótömeg egyszer maga alá temetett egy, az épület mellett elhaladó gyalogost. Isten miért éppen a házát használta fel ahhoz, hogy halálra sújtsa a járókelőt? De még megdöbbentőbb volt az, amikor a templomba érkező, rendszeres igehallgató testvért vitték ki holtan...

A hitben élő számára nem az a fontos, hogy hol, mikor és hogyan szólít el az Úr, hanem az, hogy hová szólít! Tudhatom, hogy amikor lépésem a halálba vezet, Krisztusom ott is azokkal a „szeretet-karjaival” ölel át, melyek egykor keresztet szenvedtek – azért, hogy nekem örök életem lehessen.

Halálon diadalmat aratott karjai erősebbek a halál fagyos karjainál.

Szimon János

::Nyomtatható változat::