A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Mindenszentek ünnepe, délután 14 óra, helyszín: az orosházi Alvégi temető. Igazi kellemes őszi idő, még nem fagyos, nem esős, csak kicsit szeles. Csupán a hulló, fonnyadó falevelek, friss, hervadásra ítélt koszorúk és virágok láthatók a sírokon, mindenfelé rengeteg ember. Sírkövek dzsungele és embertenger.

Mintegy harmincan – mások szerint több mint ötvenen – istentiszteletre készülünk az Alvégi temető urnafalánál. A temetőben pedig nem százak, hanem ezrek hömpölyögnek. Családok áramlanak folyamatosan, csapatostul, fürtökben, virággal felszerelkezve, sietősen vagy komótosan. Az állandósult nyüzsgés hangyabolyra emlékeztet, s kicsit sajnálom, hogy nem láthatom felülről, például a hegyoldalból azt a töménytelenül sok embert.

Énekelünk, majd imádságot mondok, igét olvasok, és elmondom – igehirdetés keretében – a híres magyar író, Gárdonyi Géza végrendeletét, hogy sírján, illetve a fejfáján „csak a teste” felirat legyen olvasható, és elmesélem, hogy a fiatalkorában hitetlen író hogyan tért meg, miként lett Isten- és Krisztus-hívő. Idézek leveleiből, valamint az Útra készülés című verséből. A költemény egyik szép képe, amikor az író leírja, hogy számára a halál már nem félelmetes valóság, hanem csak annyi, hogy itt, a földön becsukódik egy ajtó, és ott, az égben pedig egy másik kinyílik. Ehhez kapcsolom a mondandót: Jézus Krisztus éppen így mutatkozott be, azt mondta magáról, hogy ő az ajtó stb.

Mondom, hirdetem az igét a maroknyi csapatnak, kicsit csüggedten, látva azt, hogy mi itt ötvenen vagyunk, szerte a temetőben viszont több ezren, hiszen csak a sírok száma közel tízezer. Csak ötven ember kíváncsi az élet igéjére, az üdvösség hírére, a megváltás módjára, a halállal, gyásszal kapcsolatos vigasztaló igére. Csak ötven ember kíváncsi arra, hogy Isten mit akar mondani a halálról, utolsó ítéletről (amiről alig merünk beszélni), megváltásról, Isten országáról… Csak ötven ember jön oda az urnafalhoz – a sok ezerből.

A legvégén derül ki, hogy az ötven is csak kényszer. Pontosan 25 percig tartott a temetői istentisztelet, s míg a kántor az öt-hat igényelt énekeskönyvet begyűjti, én pedig kigombolom a Luther-kabátot, egy öttagú család némán átgázol rajtam az urnafalhoz. A harcias arcot vágó hölgy jobb könyökével igyekszik elsodorni, de én elhajlok, és gyorsan pakolok. Útban vagyok. Csak ezért álltak ott mintegy 10 perce, mert az urnafalhoz akartak menni. Az arc feszült: neki enynyi ideje nincs.

Nagyon sajnálom az áramló emberek tömegét, akik nagy ívben kerülik Isten igéjét, és még a kulturáltság is nehezükre esik. Pedig eljön a pillanat az életükben, amikor nekik is el kell menni: útravaló, irány, hit, remény, vigasz, kilátás nélkül. Elmennek, mint a szakadékba zuhanók. Belezuhannak a halálba, kilátástalanul, kiszolgáltatva, elhagyatottan, tehetetlenül. Pedig lehetne világosságuk, kapaszkodójuk, hitük, reményük, lehetne mindenük.

Hogyan könnyebb?

Talán a temetőben ezt még nem is élem át annyira világosan, mint pár óra múlva egy haldokló családtag ágya mellett. A világ nagyon megváltozott. Nagyon régen, talán a lenézett középkorban nem fordult volna elő, hogy egyházi intézményben valaki egyedül, magányosan haldoklik. A haldokló idős családtag félelmetes magányát legközelebbi hozzátartozójával együtt osztjuk meg délután 4 órától. Aki az életet kapta tőle, vele, az édesanyjával volt a délelőtt nagy részében. Visszaérve a temetői istentiszteletről, előttem a szelíden megfogalmazott, csendes kérés: menjünk viszsza a véglegesen távozni készülőhöz. A jeles szeretetotthon zsebkendőnyi szobájából a koros szomszédasszony kiköltöztetve, hogy ne zavarja a távozni készülőt. A félreértett tapintat rossz döntést eredményez, hiszen a félelmetes és sötét magánynál semmi sem rosszabb a távozni készülőnek.

Az ágyon zaklatottan ziháló, magáról – láthatóan – már semmit sem tudó, tágra nyílt szemű haldokló, aki a végtelen messzibe néz, és a frissen érkezőket sem látja, nem érzékeli – gondolhatnánk mi, ha csak felületesen szemlélnénk a dolgokat, és csak azt látnánk, ami a szemünk előtt van. Az ágyban valaki csont és bőr, a vékony paplan alatt csupa izzadság az egész test, a kéz hideg, a homlok verítékben, s a félelmetesen erőtlen, gyenge teremtés kovácsfújtatós, mellkast rengető, hörgő lélegzése hallható. Lelkész vagyok régen, elég sokszor láthattam a folyamatot, és csak annyit szólhatok magunk között: bármikor elmehet. Ránk – vejére, lányára – nem reagál, arra sem, akit édesanyai szeretettel felnevelt, taníttatta, s aki ekkor azonnal odaült az ágyához, megfogta csupa csont-bőr édesanyai kezét, simogatni kezdte, és kedves szavakat mondott, folyamatosan, majdnem szünet nélkül. Csendben ültem, imádkoztam. Majd a hideg homlokot tenyeremmel letakartam, s közben elmondtuk az Úr Jézustól tanult imádságot… Mi Atyánk… A test végső küzdelme nem lankadt.

Egy óra elteltével elővettük az énekeskönyv imádságos részét, melyet elkezdtem olvasni a haldokló ágya mellett. Talán 20 percig olvastam, pontosabban imádkoztam az imádságokat (ahogy a középkorban tehették az egyházi intézményekben, kolostorokban), majd lassan olvastam az Úr Jézus szavait az énekeskönyv legvégéről, ahol a haldoklókkal kapcsolatos rész szerepel. Nekem, a lelkésznek és a mellettem ülő, haldoklót simogató páromnak is nagyon jólestek Jézus szavai.

Minden ott megtalálható ige elhangzott, volt olyan, amit meg is ismételtem. Még halkan énekeltünk is: „A keresztfához megyek”, „Jézus, én bizodalmam”, és a többire nem emlékszem. Aztán elcsendesedtünk, és magamban imádkoztam újra.

Egyszer csak hallható volt, eleinte alig feltűnően: egy kicsit csökkent a lélegzetvétel zaklatottsága. Mintha a fújtatós lélegzés kicsit megnyugodni kezdett volna. Erősen sötétedett künn a határban, de a szobába mintha valami szent nyugalom áldott atmoszférája kúszott volna be. A békesség egyre jobban megkötött. Az ágyban fekvő szerettünk egyre békésebben lélegzett, mint a csecsemő, aki éppen elégedett álmát készül aludni. Újra és újra Jézushoz könyörögtem, hogy szabadítsa meg a szenvedőt a szenvedéseitől, legyen hozzá irgalmas. Az ágyban egyre nagyobb volt a csend és a nyugalom. Az alig hallható lélegzet egyszer csak végleg elcsendesedett, és minden feltűnő jelenség nélkül mély álom borult az ágyban fekvőre, s mi tudtuk, hogy elment. Az ügyeletes orvos futó pillantása és pár másodpercig tartó pulzuspróbája csak hivatalosan megerősítette, amit tudtunk.

Ekkor újra eszembe jutottak a magukra hagyottak, a szeretethiányban meghalók, azok az ezrek, akik nagy ívben kerülték ugyanezen a napon Isten igéjét, az imádságot, az éneket, a Krisztus kínálta megoldást, a bűnbocsánat evangéliumát. Pedig így még sokkal könnyebb az is, ami nagyon nehéz. Ahogy itt a halálos ágy mellett átéltem: a vergődő, zaklatott lélegzésből hogyan lett a szent atmoszférájában megbékélés, igazi elcsendesedés és végül egy csodálatosan békés, végleges elszenderedés.

Krisztussal, Isten igéjével egészen más… Boldogok a halottak, akik a Krisztusban halnak meg (vö. Jel 14,13) – s megvigasztalódunk mi, gyászolók, akik a Krisztusban maradtunk itt. Krisztusban könnyebb az elmenetel és az itt maradás is. Roppant nyomorult és kifosztott, szegény és elesett, aki mindettől megfosztja magát, és a széles útra tódulva kerüli Isten igéjét, Krisztus keresztjét, szeretetét, amit éppen azért kínál nekünk, hogy életünk legyen itt és most és mindörökké. Igazán nagy kár a Krisztust kerülőkért.

Ribár János

::Nyomtatható változat::