A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Napjainkban – peres ügyek kapcsán – ismét említést tesz a vigaszág lehetőségéről a törvénykezés. Úgy tűnik, mintha a veszett fejsze nyele nyújtana valamilyen kapaszkodót, amely minden fizikai törvény tapasztalata alapján is lefelé, a mélybe húz, idővel elkorhad...

November első napjaiban nem lehet csodálkozni azon, hogy kísértőek azok a gondolatok, amelyek az elmúlás valóságával történő szembesülés időszakaiban is a vigasztalást keresik. De milyen ágon? Milyen áron? Hogyan?

Ingyen, kegyelemből, hit által!

Hiszen az örökségen osztozkodóknak veszteségeik ellenére valóban szükségük lehet valamilyen segítségre: kapaszkodóra, „vigaszágra” – vigasztalásra.

Hol van a mi kapaszkodónk? Hol nyerhetünk olyan vigasztalást, amely reménységet is ébreszt?

Lehet-e a növekedés reményében, nagy és hatalmas korokban – karokban – igazán felnőni? Úgy érzem, igen. A hit nagykorúságához vezető úton. Hogy ebben a hitben gyarapodva, gazdagodva, a nagykorúvá válás vajúdó szakaszaiban is reménységgel tudjunk előre – felfelé – tekinteni. Akkor, amikor egyházi esztendőnk utolsó alkalmai az örök élet gondolatköre felé közelítenek. Úgy tűnhet, hiába vagy örökös, marad a „vigaszág”. De van ennél több is...

Ugyanis ezen az „ágon” – bár a mulandóság érzésének hátterén – egy hajtás fakad abból a vesszőből, amely az ismert ószövetségi történet szerint kivirágzott.

Egy újabb határ átlépését követően ezen az ágon kiálthatnak fel azok, akik elérkeztek a nagykorúság kiteljesedésének időszakába. Hiszen van vigaszuk – hitben! Ezért tekinthetnek boldog örömmel a hamarosan érkező felé... Vigaszágon? Nem, hiszen múlik az éjszaka, és ragyogni fognak a fények: világosságával érkezik a vigasztaló! Azzal a szándékával, elhatározásával, hogy megajándékozzon örökségével: szívedbe helyezett igéivel...

Mónus László

::Nyomtatható változat::