A vasárnap igéje

Ötvened vasárnapja

Hozzászólás a cikkhez

A szemészeti vizsgálat izgalmas része, amikor bizonyos távolságból betűket, számokat kell leolvasni. Gyakran ilyenkor derül ki, hogy baj van a szemünkkel: rövidlátók, "vaksik" lettünk.

A böjti út előtt Péter apostol lelki látásunkat szeretné tesztelni: van-e hitünkben igaz emberség, ismeret, önuralom, állhatatosság, kegyesség, testvéri szeretet és minden ember iránti szeretet?! Ha ezeket „nem látjuk”, szembesülnünk kell a kemény diagnózissal: „Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó…”

A vasárnap evangéliumi története, amely az oltár elől hangzik föl Lukács evangéliumából (18,31–43), szemléletesen illusztrálja, milyen a vak, illetve rövidlátó tanítvány. Jézus tekintetét már a keresztútra szegezi, jövendő haláláról és feltámadásáról prófétál, de az orvos Lu-kács őszintén leírja a szomorú diagnózist: a rövidlátó tanítványok „semmit sem fogtak fel ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat”.

A történet folytatásában még drámaibban kitűnik a tanítványok látászavara. Jerikó városán vonulnak át, ahol egy út mentén kolduló vak „meglátja” Jézusban Dávid Fiát, a várva-várt Messiást, és segítségért kiállt hozzá: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” De, akik „elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el”.

Bizarr kontraszt: egy látó vak áll szemben a vak látókkal! Jézusnak először a körülötte lévők szemét kell megnyitnia, hogy felismerjék küldetésüket: „megparancsolta, hogy vezessék hozzá” a segítségre szoruló koldust.

Hányszor estünk azóta is hasonló szerepzavarba? „Keresztes vitézként” akarjuk megvédeni Urunkat azoktól, akik szerintünk nem méltók Őhozzá. Lázas igyekezettel akarjuk konkolytalanítani a vetést, sterilen tiszta egyházról vizionálva… S mindeközben nem vesszük észre azokat, akik őszintén vágyakoznak a gyógyító Mesterhez – sőt „útonállóként” eltakarjuk Őt. Önigazságunk, önző, szeretetetlen, kegyetlen kegyességünk torlaszaival elzárjuk a hozzá vezető utat.

Bizony, megszégyenítő, ha egy vak koldus tisztábban lát, mint a Jézus előtt járók…

De egyáltalán: hogyan kerültek Jézus elé?! Éppen itt érhető tetten az az alapvető szerepzavar, amely Péter apostolt is nem egyszer megfertőzte. Máténál arról olvasunk, hogy amikor Jézus először szól a keresztútról, Péter „magához vonta őt, és feddeni kezdte: Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!” Ugyanez a Péter garantálja, hogy „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe vagy a halálba is!”– majd pár órával később már egy szolgálólány előtt fogadkozik: „Nem ismerem őt…”

„Vakságból isteni bölcsességre!” – olvashatjuk Agendánkban Ötvened vasárnapjának terápikus programját. Ehhez a gyógyuláshoz kapunk orvosságot az apostol biztatásában: „igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha”.

Botladozásaink fő oka ugyanis az, hogy nem vagyunk a helyünkön, elfelejtettük, hogy elhívatásunk és kiválasztásunk Jézus követésére szól. Nem a Mester előtt kellene téblábolnunk fehér botunkkal tapogatózva, hogy vajon jó irányba tartunk-e. A mi helyünk Jézus mögé szól: az Ő követésére választattunk ki és hívattunk el.

Cseréljük le a fehér botot a pásztorbotra! Emlékezzünk: éppen a bukásából talpra állított Péter kapta a nekünk is szóló kitüntető megbízást: „Legeltesd…, őrizd az én bárányaimat!”

A fehér bottal együtt dobjuk el a sötét szemüveget is, melyen keresztül eddig – oly sokszor – mindent és mindenkit csak sötétnek láttunk. Fedezzük föl a másikban a testvért, az úti- és a szolgatársat. Mindez nem jelent szemüvegcserét, sötét helyett rózsaszínű szemüveget. Egyszerűen csak komolyan vesszük elhívatásunkat és kiválasztásunkat, valamint alapigénk indítókulcsát, azaz első mondatát: „Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és tökéletességével hívott el minket.”

IMÁDKOZZUNK!

Urunk, segíts, hogy testőrök helyett követeid lehessünk, akik egész életükkel a Tőled kapott szeretetről tanúskodnak. Köszönjük úti- és szolgatársainkat. Nyisd meg látásunkat, hogy felfedezzük és közeledbe segíthessük mindazokat, akik Hozzád vágyódnak. Ámen.

Gáncs Péter

::Nyomtatható változat::