Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az Ausztriai Evangélikus Egyház Magyar Lelkigondozó Szolgálatának – melynek megálmodója és mindenes lelkésze több mint 40 évig Szépfalusi István volt – 2002-ben lehetősége nyílt arra, hogy egyházi intézményből gyülekezetté váljon. A gyülekezetté válás körül Ausztriában kialakult ellentmondásos vélemények, felkavart érzelmek ösztönöztek az alábbi vallomás megírására. Gondjainkban és kiútkeresésünkben szerető segítséget és támaszt kaptunk a Magyarországi Evangélikus Egyház vezetőitől, akik az Ausztriai Egyházfőtanáccsal folytatott tárgyalásokon személyes jelenlétükkel erősítették meg e lépés fontosságát. Amikor február 21-én, Szépfalusi István születésnapján lelkigondozó szolgálatunk átnyújtotta az alakulási okiratot az Ausztriai Egyházfőtanácsnak, méltó emléket állítottunk volt lelkészünk népéhez hűséges személyének és példaadó munkásságának.

Ausztriában a mára kialakult helyzetben újra Szépfalusi Istvánt kell idéznem, aki a menekült-lelkigondozás során szerzett tapasztalatai alapján ezt vallotta: „első a nyelv, utána a mondanivaló, és csak ezután következik a felekezeti hovátartozás”.

Az ökumené jegyében, mint egy „szent őrült” látta el országszerte a rászorulókat, és nem kérdezte, „milyen vallású vagy, fiam?”. Segített, ha tudott, mert a legfontosabb az volt számára, hogy népét szolgálja. Ezért karolta fel és terjesztette a magyar irodalmat és kultúrát, ezzel is gondozva „az idegenben hazát keresők” lelkét, a szórványban élőket, féltőn vigyázva, hogy ne hagyják el anyanyelvüket, kultúrájukat, és ne szakadjanak le magyar nemzetükről.

Felkaroltuk munkáját, mert megértettük céljait. Munkatársaivá lettünk, a szolgálatban hű követői. Megismerkedtünk a lelki és szellemi szomjazókkal. Megismertük, milyen érzés egy alkalom során templommá, hagyományőrző irodalmi délutánná vagy ügyintéző irodává válni.

Tettük mindezt népünkért, nemzetünkért, de elsősorban magunkért: megmaradásunkért, ösztönösen.

Szépfalusi István „Ahogy Bécsben megindultam” című önéletrajzi művében így ír Luthert idézve a zenéről: „A zene Isten ajándéka, nem emberi dolog. Ugyanis elűzi az »ördögöt«, és megvidámítja az embert. Hallatára az ember elfeledkezik a haragról, erkölcstelenségről, gőgről és minden szenvedélyről. A zene kitűnő nevelő, mely az embereket békésebbé, szelídebbé, erkölcsösebbé és okosabbá teszi. Aki ért ehhez a művészethez, jóra hajló ember.” (Az idézet 1955. október 9-én hangzott el a vérteskethelyi zenés istentiszteleten. Köszönjük, István, hogy születésünk évében már megszólítottál minket Isten útján, hogy segítőid legyünk nehéz szolgálatodban, egy idegen országban.)

„Zengjünk hát himnuszt Isten szent Fiának! Zengjünk, mert róla énekelni jó! Zengjünk mindnyájan! Zengjünk szívvel, szájjal, lélekkel: kürtzengéssel; dicsérjétek őt hárfán és citerán; dicsérjétek őt dobbal és tánccal, dicsérjétek őt hegedűkkel és fuvolával; dicsérjétek őt hangos cimbalommal, dicsérjétek őt harsogó cimbalommal. Jer, dicsérjük Istent: szívvel, szájjal, énekkel!”

Az idegenségben elszigetelődünk egymástól – gettósodunk –, mert nem vesszük észre az egyetlen közöset, a legfontosabb, összetartó erőt, az anyanyelvünkön elhangzott szót. Elzárnak egymástól egyéni kis érdekeink, egyéni kis világunk kibontakoztatásának lehetőségei, és nem veszszük észre, hogy szamárkórókká leszünk megfelelő táptalaj hiányában. Kiszáradni és sebzetten félrevonulni vagy „minden évben kétszer virágba borulni”? – fogalmazom meg a kérdést, és nem kell, hogy választ adjak rá, mert mindenki átélt már ehhez hasonlót.

Tudom, hogy idegen földön mit jelent az anyanyelven elhangzott szó: az utcán, a megállóban, a villamoson, az üzletben, és ahogy erre reagálsz, amit ekkor érzel. Ezek az érzések meghatározzák szülőföldedhez, népedhez való kötődésedet.

Megéltük már azt, hogy nem idegenben, hanem saját szülőföldünkön a többség erőszakos viselkedése tervszerűen rezervátumba küldte vallásunkat, visszaszorította nyelvi, kulturális területeinket és megszüntetni készült jogainkat. Nem hiszem, hogy Ausztriában az elmúlt jó pár esztendő ezt feledtette volna velünk. Ma, amikor egy olyan magyar anyanyelvű gyülekezet megalakítására kapott engedélyt a Magyar Lelkigondozó Szolgálat, amelynek lényege, megtartó ereje éppen nyelvében rejlik, nem engedhetjük meg vallási, lelkiismereti szabadságunk révén, hogy idegen vagy szűk látókörű belérdekek eltántorítsanak józan emberi magatartásunktól.

„Maradjunk hűek mindenkor” – hallottuk sokszor. Álljon itt egy apró példa erre.

Fiala János Temesváron született 1822-ben, és a lexikonban az áll a neve mellett, hogy emigráns. A katonai iskolát Grazban végezte el, majd 1848-ban a szabadságharc alatt honvédből ezredes lett, aztán volt menekülő Kossuthtal Törökországba, francia szabadságharcos, majd amerikai rabszolga-felszabadító. Mi volt számára – a szabadság szeretetén kívül – a legfontosabb? A népéhez való töretlen hűség. Ezt példázza nemcsak újságírói tevékenysége – ahol nemzetének nagy fiait ismerteti meg a világgal –, hanem társadalmi tevékenysége is. San Franciscóban ő alapítja mag a Magyar Társas és Kölcsönös Segélyegyletet. Magyarságát nem csupán családjában éli meg – hiszen felesége magyar emigránsok leánya –, hanem a közösségben is, melynek motorja, valamint abban a késztetésben, hogy népe nagyságáról hírt adjon a világnak. Ki volt ő? Bem szárnysegédje, mondhatnák a történetírók.

Mit mondunk mi, mit mondhatnánk mi, idegenben élők – menekültek, emigránsok –, akik anyaországunk határait a másik oldalról is látjuk?

Most már tudjuk, nem tett egyebet, mint hogy lelkiismerete diktálta érzéseinek engedett „szabad utat“, és népe felemelkedésének javára munkálkodott egész életében. Mert mi vagyunk a hírvivők, mi vagyunk a követek, és nem mindegy, hogy rajtunk keresztül milyen képet kap a világ országunkról, népünkről.

Antalné Sebestyén Ágnes

::Nyomtatható változat::