Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az egyházban is éljük a rendszerváltozást követő demokratikus átalakulás kínjait. Mondogattuk, hogy az erkölcsi rekonstrukció hosszabb időt igényel, mint a gazdasági talpraállás, mégis nehezen szembesülünk azzal, hogy ez – társadalomban és egyházban – valóban így van.

A társadalomban erkölcs és politika konfliktusa produkál feszültségeket. A különböző politikai erők a másik oldal erkölcsi botlásait igyekeznek feltárni. Jogszerűnek, de erkölcsileg tarthatatlannak minősí- tette a miniszterelnök kancelláriaminisztere helyzetét, és Kiss Elemér lemondásra kényszerült. Maga a miniszter jogilag és etikailag egyaránt megfelelőnek ítélte magatartását, tevékenységét, de engedett a politikai érdeknek. Ismeretes, hogy az Egyházügyi Államtitkárság is a Miniszterelnöki Hivatal szervezetében működik. A távozó miniszter az egyházak korrekt partnere volt mind a folyamatos kapcsolattartás, mind a problémák rendezése terén.

Nem könnyű állást foglalni konkrét ügyekben, erkölcs, jog, politika útvesztőiben. Jellemző módon a társadalomban többnyire a politikai hovatartozás a leginkább meghatározó szempont a vélemény-alkotásban.

Az egyházban sokkal egyértelműbb kellene, hogy legyen az erkölcsi elkötelezettség – a közös hit talaján. Mégis, a kívülálló tárgyilagosságával szemlélődve, olykor szinte még szerényebbnek látszik az erkölcsi színvonal, mint a világban. Nem mentség erre, hogy az egyházban általában nem gazdasági jellegű visszaélések jelentik a gondot. Annál inkább a másik meggondolatlan, felelőtlen bántása, lejáratása, megszólása, olykor a rágalmazásig menően. Dívik a „korrupció” nem közvetlen gazdasági, hanem egyéb kapcsolati formája is. A nem elvi, hanem személyi alapon nyugvó „véleményformálás”. Minderre nem mentség, hanem súlyosbító körülmény (még ha sok esetben bizonyos is a jóhiszeműség), hogy mindezek a jelenségek olykor kegyes mázzal leöntve, a hit, a „tiszta tanítás” védelmében jelentkeznek.

Ne legyen félreértés! Természetesen szükség van a különböző véleményekre, az egészséges pluralizmus érvényesülésére az egyházban is, minden olyan kérdésben, amelyben több helyes, tisztességes megoldás is létezik, és – a nézetek ütköztetése után – az illetékes testületek a többségi akaratnak megfelelő megoldást választhatják. (Ilyen kérdés például, amin most dolgozunk, az egészségügyi centrum létrehozása, de ilyen lehet egy választási folyamat jogvitája is.)

Az is helyes és szükséges, hogy a különböző felfogások helyet kapjanak az egyházi sajtóban. A pluralista demokráciában a többpártrendszer és a sajtó jelenti az alapvető kontrollt. Ehhez járul még egyfajta közéleti civil kontroll. Az egyházban erősebben kellene, hogy érvényesüljön a civil kontroll (ez egyébként klasszikus protestáns hagyomány), másrészt azonban igen nagy a sajtó szerepe, felelőssége is. És itt kell belátnunk, hogy még az út elején tartunk!

A rendszerváltozáskor erőteljes volt az igény az egyházban a törvényesség helyreállítására. Ennek az óhajnak tett eleget az 1991-ben összehívott Zsinat, amely megalkotta új törvényeinket. Magam azok közé tartozom, akik igen pozitívnak ítélik meg a Zsinat munkáját. Véleményemet befolyásolja a Független Jogász Fórum egykori vélekedése korábbi, 1966-ban született törvényeinkről. Ez a rendszerváltás folyamatában jelentős szerepet vállalt jogásztestület úgy találta, hogy bár a ’66-os törvények hiányosak, keretjellegűek, de az új törvények megszületéséig – kellő jóindulattal és közakarattal – alkalmasak az egyházi élet törvényes vitelére. Elsősorban nem a törvényeken, hanem az embereken múlnak a dolgok!

Persze szükség van a jó törvényekre. Aligha lehet vitás, hogy jelenlegi törvényeink sokkal inkább lehetővé teszik a jó rendet, segítik az egészséges működést, mint a diktatúra idején elfogadottak. Minden helyzetre érvényes, tételes jogszabályok azonban nincsenek. A gyakorlatban derül ki ez, a joggyakorlat során lesznek nyilvánvalóvá az úgynevezett joghézagok és keletkeznek a konfliktusok. Főleg akkor, amikor az ügyek szereplői szinte vadásznak a joghézagokra, amelyek egyébként a törvény szellemében többnyire jól áthidalhatók. Akkor van gond, ha éppenséggel nem jogszerű (súlyosabb esetben erkölcsileg is kifogásolható) álláspontot kívánnak – joghézagra hivatkozva – keresztülvinni.

És itt találkozunk ismét a sajtó szerepével, jelentőségével, amely sokat tehet konkrét ügyek jó megoldásáért. Csak hát számolni kell az egyházi kommunikáció sajátos terheivel. Némileg leegyszerűsítve: amíg a világi sajtóban csak a rossz hír a hír, addig az egyházi újságok többnyire csak a jó hírnek – ami ez esetben nem az evangéliumot jelenti – mernek teret engedni. Az úgynevezett „pozitív cikkeknek”, amelyek kizárólagossága négy évtized monoton uralma után különösen kérdéses. Hiba lenne persze a másik végletbe esni, de szükség van (és tapasztalatom szerint, ezt igényli is az egyház népe) a korrekt tájékoztatásra a gondokról, konfliktusokról, azaz minden érdekelt véleményének közlésére, egyedül a gyűlölködésnek nem engedve terepet.

Csak illusztrációként. Legutóbb egy gyülekezet lelkésze és felügyelője kifogásolta az Evangélikus Élet egyik írását, de nem a lapban reagált erre, hanem nyílt levelet fogalmazott meg, és bojkottot készített elő hetilapunk ellen. Nem a véleményükkel van a gond, hanem az eljárással.

A Déli Egyházkerület felügyelője lemondott, mert bizalmatlanságnak élte meg, hogy az egyházi elnökség tagjai az illetékes egyházkerületi bíróságtól kértek jogértelmezést a püspökválasztás kapcsán. E tekintetben érdektelen – bár egyébként igen lényeges –, hogy a bíróság döntése megfelelt az elnökség kérésében közvetve megjelenő álláspontnak. (Erkölcsi, jogi szempontból ugyanaz lenne a helyzet, ha a bíróság a Déli Egyházkerület vezetőségének a jogértelmezését erősítette volna meg.) Egyikünk sem élheti meg bizalmatlanságként, ha egy több megoldást lehetővé tevő helyzetben nem az ő álláspontja jut érvényre. Különösen akkor nem, ha a folyamat törvényeink szerint zajlik.

Az egyik egyházmegye elnöksége fegyelmi eljárást kezdeményezett egy gyülekezet elnöksége, illetve lelkésze ellen, mert szabálytalanságot, visszaélést vélt találni a hitoktatói óradíjak elszámolásakor. Az illetékes egyházkerületi bíróság – ügyészi indítványra – elutasította a beadványt, ami ismét csak a jogbiztonságot erősíti, de nem tudja visszamenőleg jóvátenni az ügyben az elmúlt években elfecsérelt energiákat, elhangzott vádaskodásokat, rágalmakat.

Ez és más ügyek is erősítik a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület által javasolt lelkészi becsületszék felállítását. Több konfliktus mélyén lelkészek közötti ellentét, avagy a lelkész nem egyházias magatartása húzódik meg. Ily módon talán több bírósági ügy megelőzhető lenne…

Ennél rosszabb helyzet, amikor egy gyülekezet lelkésze (akinek jogerős bírósági határozat nyomán távoznia kellene szolgálati helyéről) joghézagokkal manipulálva, támogatókat keresve igyekszik kibújni a döntés hatálya alól, tovább rombolva az adott településen a hitéletet, az egyház tekintélyét.

Ismeretes, hogy csak a közakarat garantálhatja az egyházi törvények alkalmazását. Ez talán mai életünk legsúlyosabb erkölcsi kérdése: a jogszerű határozatok végrehajthatósága.

Valamennyi említett példa közös üzenete, hogy meg kell tanulnunk jól élni törvényeinkkel, tágabb értelemben szabadságunkkal. Türelemmel egymás iránt, de jogkövető magatartást tanúsítva akkor is, ha nem a mi álláspontunk jut érvényre.

Vallom én is, hogy az Úristen kegyelméből a mi egyházunkban is dominálnak a jó dolgok, öröm ezekről beszámolni hivatalos alkalmakkor is. A gondok, a negatívumok feltárása sajátosan erősíti a pozitív oldalt, mutatja, hogy utóbbi a meghatározó. Tanulnunk kell a jó értelemben vett közéleti demokráciát, tisztességet, a másik személyiségének, véleményének a tiszteletét is. Csak Keken Andrást tudom idézni: „Nagy dolgokban egység, közömbös dolgokban szabadság, és mindenek felett szeretet.”

Igen, a kereszténység nemcsak toleranciát jelent, hanem mindenekelőtt szeretetet mások iránt. Itt a legnagyobb a deficitünk. Az egészséges kommunikáció – és ebben a szigorú kritikusok is el kell, hogy ismerjék az Evangélikus Élet pozitív törekvéseit – segíthet az egységben és a szabadságban.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::