Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

Hozzászólás a cikkhez

Veszélyes műfajba kezdtem. A margójegyzetek ugyanis csak szaporodnak, s ha ez így megy tovább, több lesz belőlük, mint az eredeti cikkekből. Pedig a témák vonzzák a kiegészítő információkat, s az istentisztelet világa olyan gazdag, hogy nem fogyunk ki a mondanivalókból. Így azután jobb, ha ezúttal befejezem, és a margójegyzeteket újabb sorozat váltja fel. A sorozat végére azért mégis néhány fontos megjegyzés kívánkozik.

Nincsen istentisztelet evangéliumolvasás nélkül Egyre többször hallani, hogy az istentiszteleten nem hangzik el evangéliumi, csak ószövetségi és levélbeli ige. Erre az sem magyarázat, hogy az Ószövetség és az epistolák is tartalmaznak evangéliumot, az igehirdetésben pedig az élő evangélium hangja csendül fel. Az egyház kezdettől fogva meghatározó alapelve vált a liturgiában másfél ezer éves gyakorlattá: az evangéliumolvasás az istentisztelet egyik csúcspontja. Még a réteg-istentiszteleteken is (családi, ifjúsági stb.) „kötelező” az evangélium. Nem helyettesíti sem evangéliumparafrázis, sem evangéliumi lelkületű mai történet, sem valamilyen hitmélyítő, -építő irodalom egy-egy részlete. A mi kincsünk az evangélium. Tartalmában is, írásában is.

Az istentiszteleti zene és ének nem kívánságműsor Nem a kor divatja határozta meg a liturgikus zenét – még akkor sem, ha erre sokszor tettek kísérletet. Amikor a kávéházakban a magyar nóta vagy a cigányzene volt divat, a templomban akkor is valami mást énekeltek és muzsikáltak. Ma erre jobban oda kellene figyelni. A szent zene más, több, mint a legszebb muzsika. Az Istennek szentelt, a Szentlélek által ihletett és élővé tett, igehirdetési funkciót is betöltő zene nem a korszellemet és ízlést tükrözi, hanem az Isten eszköze. Nem feldobni, nem elandalítani, nem szórakoztatni akar – még csak nem is szentül tiszta kulturális táplálékot kínál –, hanem segíti az Istennel való találkozást. Ugyanúgy szakértelem, alázat szükséges hozzá. Az, hogy aki szolgál – akármilyen nagy muzsikus is –, ne önmagát fejezze ki, hanem az Isten szeretetét öntse hangokba.

Az istentisztelet áldás nélkül befejezetlen Többféle áldó mondat hangzik el az istentisztelet folyamán, és az istentisztelet mindig áldással zárul. Ez a híd az Isten-ember közti találkozás ünnepi percei és a hétköznapok között. Az áldás tehát nem a lelkész jókívánsága, valamiféle útravalója a hallgatóknak, hanem az Isten teremtő szava, amit – az igehirdetéshez hasonlóan – a lelkész ad tovább, de Küldője szavaként. A liturgikus keretben az áldás után ne hangozzék el más szó! A gyülekezet tagjai pedig ne menjenek el e nélkül, mert akkor nagyon szegényen távoznak... Nem haraggal, nem közömbösen, nem is csupán feladatokkal bocsát útra az Úr, hanem áldással! Erről pedig nem érdemes lemaradni...

A változtatás idegen a liturgia szellemétől Ezzel zárom a margójegyzeteket. Talán fel is kapják némelyek a fejüket. Pont az írja le ezt, aki – így gondolják – a liturgia, az istentisztelet megváltoztatásán munkálkodik évek óta!? A változtatás idegen a liturgia szellemétől! Ezért a megújulás és megújítás feladata nem az, hogy változtasson az eddigieken, hanem az, hogy visszaállítsa azt, ami kipróbált, ami kétezer év kereszténységében gyémánttá csiszolódott, és ami egyértelmű következménye az evangéliumnak, az evangéliumi életformának, az evangéliumi gyakorlatnak. Mert ez az egyetlen mérce. Nem a tradíció (az is fontos), nem a működő gyakorlat (az is elgondolkodtató), hanem az evangélium! Ez az egyetlen alap, ahonnan lehet, sőt kell kritizálni az istentiszteleti reformokat. Ez az egyetlen kiindulópont, ahonnan érdemes vitát kezdeményezni és folytatni: megfelel-e az adott változtatás az evangéliumnak, árad-e belőle az örömhír?

Hafenscher Károly (ifj)

::Nyomtatható változat::