Keresztény szemmel

Amikor szeretteink szeme világa veszélybe kerül...

Hozzászólás a cikkhez

Néhány évvel ezelőtt a nyugdíjas lelkészek adventi alkalmán meghallgathattuk atyai jó barátom, Benczúr László előadását is, melynek címe "A nyugdíjas evangélikus lelkész örömei és bánatai" volt. Míg Laci bácsi - akinek sajnos igen meggyengült a látása - beszélt, akarva-akaratlanul eszembe jutott Milton Visszanyert paradicsoma...

Az alábbiakban nem arra a kérdésre keresem a választ, hogy John Milton az angol puritanizmus vagy az egész protestantizmus legnagyobb költője, írója volt-e - ahogyan Szerb Antal írja, vagy amiként Babits Mihály méltatja hosszasan európai irodalomtörténetében -, vagy sem. (Mások másként vélekedtek róla: Kosztolányit nem érdekelte, Hamvas Béla Milton egyik művét sem vette fel a száz legfontosabb könyv közé.) Arra szeretném inkább irányítani a figyelmet - versek segítségével -, hogyan viselte a költő szeme világának az elvesztését.

A magyarra "A vak szonettje" címmel fordított költemény eredetileg ezt a címet viseli: "Amikor észrevettem, hogyan tűnt el szemem elől a fény" ("When I Consider How My Light Is Spent"). A versben tragikus életérzés kap hangot, amely abból fakad, hogy a költő olyasmit vesztett el, ami korábban magától értetődően volt az övé: mintha elpazarolta volna egy drága kincsét. Hogyan fog elszámolni vele? "E föld vak legén / Talentumom tétlen mért rejtem én, / Mely így elásva bennem kész halál? / Ha majd a számonkérő óra száll, / Uram feddése nem lesz-é kemény?" - kérdezi. (Egy vakságáról írott másik versében arra biztatja magát, hogy ne vitatkozzék Teremtőjével, de egy jottányit se adja fel reménységét, viselje el a próbát, és fusson tovább kijelölt pályáján. Állítom, hogy Tóth Árpád mindkét verset ismerve készítette el fordítását.) Miként fogadja a költő az érthetetlen csapást? "Tűnődöm olykor, mért szállt rám homály (...)?" - írja. Majd pedig: "Mit kezdjek így, ha nincs munkámra fény - lázongok halkan." A csapást elszenvedő ember zúgolódik: miként lehet így majd számon kérni őt, hiszen nem ő ásta el a talentumot! Nem igazságtalanság ez? A türelem - megszemélyesítve - mégis fegyelmezi, mondván: nemcsak te nem tudsz remeket bemutatni az Úrnak, "senki sem viszen méltó munkát elé". Milton Jób módjára megérti, hogy a szent Királlyal, a Bíróval nem vitatkozhat, de ha felveszi az igát, akkor még lehet értelme az életének, hiszen a tenger és szárazföld Urának az is hasznos szolgája (cselédje) lehet, aki "csak vár és mereng". (Az eredetiben: aki csak áll és várakozik -"stand and wait" -, noha az egész univerzum szédítő sebességgel - "at his bidding speed" - rohan. A magyar fordítás nyelvezete is gyönyörű, de líraibb, mint az eredeti mű realista ízű, csaknem kegyetlen atmoszférát sugárzó szövege.)

Másik versében (Upon His Blindness) is ugyanez a hangulat tör elő: noha feljön a nap, megjelennek az emberek, kivilágosodnak a tárgyak, a természet szépsége lenyűgöző, este világít a hold, és szikráznak a csillagok, számára mindez lassan a teljes feledés homályába merül. A puritán Milton mégsem adja fel a reményt, halad tovább a maga útján. Ő is tud például mindarról, ami kora Európájában történik, érti is a jelenségeket, legfeljebb a maszkot, az álarcokat nem látja már - a lényeget ismeri. Vakon is világos a tartalom. Így ő is kortárs, ember marad az emberek között, ha nem is lát úgy, mint a többiek, hiszen a lényeg, gondolatainak a vezetője a tartalom marad (az angolban a "guide" - "idegenvezető, tárlatvezető" jelentésű - szó szerepel).

Az igazi csoda az, hogy Milton már vakon írta - illetve diktálta leányainak - "Az elveszett paradicsom" folytatását "A visszanyert paradicsom" (Paradise Regained) címmel. Vakon, megfosztva a színektől és a fénytől a visszanyert paradicsomról énekel. Lelkében felfedezte, hogy ez az igazi kincse a hívő embernek, aki már teljes engedelmességre jutott. Ha Teremtője akaratára igent mond, újra felfedezheti az Édent. A halál sötétje helyett feltámadt az igazi fény. Különös ez a gondolat: az Isten Fia is megjárta egykor a lélek s a test sivatagát, és csak ezután lett a győzelem részese, sőt a győztesek hadvezére. Jézus, akit Milton a "sivatagi remetének" nevez, most már lelkével nemcsak a pusztába vezet, de onnan ki is hoz. Legyőzve a lélek ellenségét, a kísértőt, isteni fényben élhet. Nem az értelmetlenség pusztasága, hanem a győzelem világa várja a hívőt, szenvedéseken, kísértéseken, csatavesztéseken keresztül is, vakon is, a valóban végső győzelemig.

Nagy kár, hogy ma az elveszett paradicsomról szívesebben énekelünk, mint a visszanyertről. Kár, hogy Miltonnal kapcsolatban a művelt közönség is csak Az elveszett paradicsomot ismeri. A pusztáról még a keresztény igehirdető is szívesebben beszél, mint az Éden oázisáról, pedig ez vár ránk. Többet emlegeti a kísértő győzelmét, mint a győztes Urat, akit az engedelmesek már megismerhetnek, az Éden feltűnik, az oázis felsejlik még a hatalmas sivatag közepén is. Laci bácsi mintha így beszélne ma is...

Id. Hafenscher Károly

::Nyomtatható változat::