A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A fenti figyelemre méltó és aktuális címmel a német Evangélikus Szövetség tartotta konferenciáját március végi Thüringia fővárosában, Erfurtban. A téma megválasztásában közrejátszott az a tény, hogy német testvéreinknek egyre inkább meg kell barátkozniuk a gondolattal: a protestantizmus a bővülő EU-n belül igazi kisebbséggé lesz. A nyugatnémet vagy skandináv viszonyokhoz képest az unióban a protestánsság az össznépességnek mindössze a 11%-át teszi ki. Ez természetszerűleg új kihívást és feladato(ka)t jelent.

A konferencián az Ágoston-rendi kolostor refektóriumában (egykori ebédlőjében) összegyűlt 160 résztvevő két előadást hallgatott és vitatott meg. Az elsőt a szövetség elnöke, a heidelbergi professzor, dr. Hans-Martin Barth tartotta Evangélikusnak lenni a pluralista világban – milyen jövője van a protestantizmusnak pluralista világunkban? címmel. Mondandóját három pontban fejtette ki. Helyzetünk tisztázását követően evangélikus hitünk sajátosságaira, jellemzőire próbált rámutatni, majd arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi a küldetése manapság a protestantizmusnak.

Az alapfogalmak tisztázása után (pluralizmus – pluralitás) egyházi statisztikai adatok hangzottak el: az új, keleti tartományokban az összlakosságnak csupán a 10–25%-a tartozik a (történelmi) egyházakhoz, míg a nyugati tartományoknak mintegy egyharmada protestáns, egyharmada katolikus, egyharmada pedig valamilyen más (például muszlim) közösség tagja, vagy nem tartozik egyetlen egyházhoz sem.

Az előadó a következőkben hangsúlyozta azt a tényt, hogy – ne feledjük – az egyház úgymond „teljes” és látható egysége sohasem volt meg; ezt az ideált ráadásul a globalizáció egyre inkább átformálja. Világviszonylatban – egyes becslések szerint – a katolikusok száma 1,3 milliárd; a protestánsok mintegy 350 millióan, az anglikánokkal együtt pedig 430 millióan vannak. Sajnos protestáns sajátosság az is, hogy kevesebben járnak istentiszteletre, és nagyobb mértékben lépnek ki az egyházból Németország-szerte, mint a katolikusok. A pozitív sajátosságok között megemlíttetett a protestánsok világra való nyitottsága, a 20. század eleji liturgikus mozgalom és az ökumenében való aktív részvétel csakúgy, mint az, hogy önmagunkat egyházként értelmezzük, annak ellenére, hogy ezt a katolikus, illetve az ortodox egyház nem ismeri el. Evangélikus sajátosság továbbá az is, hogy bátran megvalljuk egyházunk gyengéit, hibáit, mivel nem triumfáló egyháznak valljuk és tartjuk magunkat. Szó esett az úgynevezett harmadik útról, az evangélium útjáról is. Az evangélikusok nem tartoznak igazán sem a jobb-, sem a baloldalhoz; nem engedhetjük meg, hogy bárhová is (egyértelműen) besoroljanak bennünket. Ez maga után vonja azt, hogy közösségeinkbe integrálni tudjuk mind a szekuláris, mind a különböző kegyességű embertársainkat. Ha úgy tetszik: a szekulárisokkal kegyesek, a kegyesekkel szekulárisak vagyunk, azaz meglehetősen kényelmetlen a helyzetünk, mert nincs igazán határozott, kijelölt pozíciónk.

Végül a megoldásokat keresve elhangzott, hogy manapság egész biztosan nem az a küldetésünk, mint ami a 16. században volt, azaz hogy „a pápista egyházat” megreformáljuk; sokkal inkább az ökumené és a világvallásokkal való párbeszéd folytatása, valamint a mindenkori társadalmi problémák megoldásában való aktív részvétel a feladatunk. A világkereszténységben mindenkinek megvan az Istentől kapott saját karizmája, amelyet képviselnie kell. Mivel a protestantizmus – úgymond – nem egy klasszikus világvallás, mint a római katolikus vagy az iszlám, a velük való párbeszédre Istentől kapott küldetésünk kötelez. A társadalmat illetően a világos jogi keretek megalkotásához segítséget nyújthat a két birodalomról szóló lutheri tanításunk, a trón és az oltár (a parlament és az oltár) egyértelmű megkülönböztetése és szétválasztása. Továbbá a protestantizmusnak toleránsnak kell lennie saját pluralitása iránt. Az úrvacsorával kapcsolatban hosszú út vezetett Marburgtól (1529) Leuenbergig (1973). Vegyük egyre komolyabban az egymással „megbékélt különbözőség” (versöhnte Verschiedenheit) divatos fogalmát. Az EU-ban reánk nézve nem a római egységmodell, hanem inkább a kerekasztal víziója a követendő, ahol egyenlő partnerek ülnek egymással szemben.

A másik előadást dr. Wolfgang Huber berlini püspök tartotta A protestantizmus mint kulturális világörökség – örökség és kötelezettség címmel. Világunkat mindig sokszínűség jellemezte. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a Római Birodalomban Róma a jogi, Athén a szellemi centrumot, míg Jeruzsálem a Krisztus-hit központját jelentette. A zsidó-keresztény örökség kétezer éves, ugyanakkor a keresztény Európa csak 800-1000 évvel később jött létre. A teológusképzés területén elkerülhetetlen, hogy szabad és független fakultásokon folytathassák tanulmányaikat a teológusok. Nem szabad véka alá rejtenünk reformátori örökségünket, mely szerint ma is valljuk, hogy sola fide, solus Christus, sola scriptura és sola gratia. Az új Európában is érvényes Pál apostol hármas felhívása: hit, remény és szeretet. Hit, mely a teremtő és megváltó Istenhez kapcsolódik, nem megfeledkezve korunk erkölcsi, (bio)etikai és társadalmi kérdései közepette arról, hogy soli Deo gloria. (Ezért fogadtuk – mi protestánsok – olyan szomorúan a Dominus Jesus iratot 2000 szeptemberében, melyet sokkal inkább „Domina Ecclesiának” kellene neveznünk.) Reménység, mely egyszerre jelent humanitást és egyéni halhatatlanságot, s mely szemben áll a totalitárius elveket vallókkal ugyanúgy, mint a globalizációval. Szeretet, mely nem csupán külsőségekből áll, olykor képmutató mázzal leöntve, hanem aktív cselekedetekből, amelyek – többek között – az ellenség szeretetében nyilvánulnak meg.

Meg kell még említenem Begrich Elfriede erfurti evangélikus püspökhelyettes asszony nagyon őszinte, szókimondó igetanulmányát, amelyből mi is okulhatunk. Komolyan véve szavait talán sok bosszúságtól, viszálytól menthetnénk meg mai magyar evangélikus egyházunkat… Elfriede asszony egy szomorú ténnyel kezdte mondandóját: itt Kelet-Németországban, a reformáció hazájában mi bizony elfelejtettük Istent, sőt mi több, azt is elfelejtettük már, hogy elfelejtettük őt! Hiába a rendszerváltozás, az egyházból kilépők száma egyre nő. A szász evangélikus egyház zsinata kénytelen-kelletlen törvénybe iktatta, hogy keresztelő alkalmával elegendő egy keresztény keresztszülő, nem szükséges, hogy maguk a szülők is meg legyenek keresztelve. A püspökhelyettes kifejezte aggályát azzal kapcsolatban, hogy egyházukban sokan a katolikus egyház felé való kacsingatással, szokások átvételével próbálkoznak – helytelenül – az evangélikus egyház helyzetén javítani. Az ökumenét manapság sokan úgy értelmezik: milyen kár, hogy nem olyanok vagyunk, mint katolikus testvéreink. Ez gyakran megmutatkozik az érvényben lévő liturgia önkényes megváltoztatásában csakúgy, mint a szóhasználatban. Vannak, akik már nem istentiszteletről beszélnek, hanem szentségi alkalomról, az úrvacsora nem úrvacsora többé, hanem eucharisztikus közösség. A „jó öreg” Luther-kabát sem felel már meg némelyeknek, sokkal inkább a színes és így (szerintük) változatosabbnak tűnő liturgikus öltözet…

A zárófórumon szót kapott egy nyugatnémet szociológus, hogy mint kívülálló mondja el véleményét és elvárásait a protestantizmussal kapcsolatban. Szerinte a protestánsok legyenek protestánsok az EU-ban is, még akkor is, ha kisebbségben vannak. Emiatt nem kell pánikba esni vagy pótcselekvésbe kezdeni, vagyis feladni sajátos, fél évezredes arculatukat, és visszareformálódni a középkor pápás egyházába. A protestánsok legyenek olyan felcserélhetetlen és összetéveszthetetlen tényezői az uniónak, mint amilyen összetéveszthetetlen termék a Coca-Cola: az eszencia összetétele máig titok, így a világ bármely pontján (e márkajelzés alatt) nagyjából ugyanazt az ízt és minőséget kapjuk. A protestánsoknak Luther jól ismert és gyakran elfelejtett tézisét kell képviselniük: a keresztény ember szabad ember, egyszerre szabad mindenkitől és ugyanakkor szolgája mindenkinek. A protestáns egyház ne akarjon mágikus és misztikus egyházzá lenni, mint a katolikus, hanem maradjon meg intellektuálisnak. És végül: mindenekelőtt legyen igeközpontú, igeorientált – úgy tűnik, mintha az utóbbi időben ezzel kapcsolatban egyre több mindent kezdene feladni.

A konferencián elhangzottakat nem árt nekünk is végiggondolni, ugyanakkor a kibővülő európai uniós közösségben majd kisebbségi egyházként szerzett tapasztalatainkat is megoszthatjuk német testvéreinkkel.

Blázy Árpád

::Nyomtatható változat::