EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

„Huszonhét éves vagyok, de úgy érzem, nincs jövőm itt Magyarországon. Kisvállalkozásom gyakorlatilag csődbe jutott, így felhagytam az önállósági tervekkel, és jelenleg beosztottként dolgozom. Pesten van albérletem, úgyhogy mire kifizetem a lakás költségeit, éppen annyi marad a keresetemből, hogy ennivalót vásároljak magamnak. Sorozatos csalódásokkal a hátam mögött nem találtam igazi társat magamnak. Most, hogy kinyílnak a kapuk Európa felé, úgy érzem, régi álmom válhat valóra: külföldön keresek munkalehetőséget, nyelvet tanulok, és talán ott alapítok családot is. Németországra gondoltam, és kezdetnek a gyermekfelügyeletre. Valahogy mégis félek belevágni! Jólesne, ha lelkésznő bátorítana, és imádkozna értem!”

Drága Kata! Engedje meg, hogy ilyen személyesen szólítsam meg, hiszen a levelében annyira a bizalmába fogadott, mintha a nővérének írta volna a sorait. Több olyan, a húszas éveinek a vége felé járó fiatal van most látókörömben, akik hasonló helyzetben vannak, mint Ön. Szívből sajnálom, hogy mindannyian olyan reményvesztettek! Szeretnék segíteni; ha lehet, visszaadni az életkedvüket, és biztatni Önöket arra, hogy soha nem szabad feladni. Szeretném megerősíteni Önöket abban, hogy a mai magyar társadalomban és egyházunkban egyaránt szükség van a fiatalokra. Ezért Istenre mint gondviselő Atyára szeretnék rámutatni, hogy megérezzék, soha nem maradnak árván, egyedül: „Mert nem vet el örökre az Úr. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret!” (JerSir 3,31–32)

Ennek a nemzedéknek a tagjai – akik a politikai fordulat idején kerültek középiskolába, és valamiféle köztes, meghasonlott, vajúdó világban értek felnőtté – végtelenül értékesek az Isten számára, de ahhoz, hogy építkezni tudjanak, nem elég megálmodniuk életük épületét. Szilárd fundamentum kell, biztos alap, mert okos ember kősziklára építi a házát, és persze pontos költségvetést készíttet, hogy telik-e mindenre a befejezésig. És akkor ömölhet a zápor, jöhet az árvíz, feltámadhat a viharos szél, és nekifeszülhetnek annak a háznak, mégsem omlik össze, mert kősziklára volt alapozva (Mt 7,24–25 és Lk 14,28–29). A kőszikla pedig a szabadító Jézus Krisztus, Istennek Fia, életünk és halálunk biztos fundamentuma, reménysége.

Minden ember a boldogságot keresi. De miért kergetjük a legendabeli kék madarat? Még meg se fogtuk, máris elillant. Kiteljesült, boldog életünk csak úgy lehet, ha nem csupán létezünk, és arra törekszünk, hogy biológiai igényeinket kielégítsük, hanem elfogadjuk Jézusban az örök élet ajándékát. Ha miénk Jézus feltámadott élete, akkor még itt a földön, a fizikai halálunk előtt átmentünk a halálból az életbe. Félelmeink eloszlanak, mert többé nem pusztán időben és térben gondolkodunk, hanem szívünk és elménk megnyílik a végtelen, az örökkévalóság felé. Meggyőződésem, hogy e nélkül a hit nélkül nagyon nehéz megtalálni küldetésünket; életünk értelmetlenné, céltalanná válhat, eluralkodhat rajtunk „a minden hiábavaló” érzete, az a nyomasztó feleslegességérzés, amellyel oly sok értékes fiatal kínlódik hazánkban.

Persze ennek sokszor konkrét anyagi okai is vannak. Kevés jövedelmük van a bérből és fizetésből élőknek. Ha az ifjú ember szülei nem tehetősek, és nem tudnak segíteni, képtelenség összespórolni egy saját lakásra. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy bizonytalan egzisztenciával családot alapítson az ember. Nem beszélve arról, hogy ebben az értékdevalválódott világban olyan nehéz őszinte érzelmekre lelni, megtalálni életünk igazi párját. Sokan érezzük úgy, hogy körülöttünk manapság minden a pénzről szól. A pénz, az anyagiak rettenetes bálványokká nőttek, és mintha a mai magyar társadalomban az ember értékének egyetlen fokmérője az lenne, hogy mennyire duzzad a pénztárcája. A magyar fiatalok pedig bámulják a gazdag Nyugatot, összehasonlítják az életszínvonalukat a német vagy az angol ifjakéval, és teljesen érthető, hogy elindulnak szerencsét próbálni oda, ahol megtalálni remélik a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Ám hogyan alakul a sorsuk, mi lesz velük odaát? Európai polgárként ugyan szélesre tárul előttük a világ, de vajon befogadja-e őket, otthont is biztosít-e számukra? Nem lesz-e megint vesztes éppen ez a sebezhető, érzékeny idegrendszerű és kissé bizonytalan nemzedék? És mi lesz hazánkkal, ha a fiatal szellemi tőke és munkaerő ott telepszik le, ahol reményteljesebb jövőt remél? Mert sajnos nagyon gyakori, hogy a külföldön munkát vállaló fiatalok már nem térnek vissza Magyarországra. Inkább kint maradnak, hiszen odaát megszerzett diplomájukat költséges honosíttatni, ráadásul itthon sokszor nem találnak a végzettségüknek megfelelő állást.

Természetesen én is rendkívül hasznosnak tartom a világlátást! A nyelvtanulás is jobban megy abban az országban, ahol a beszélt nyelv a német vagy az angol, és az sem megvetendő, ha becsületes munkáért becsületes bért várunk el, amelyből megalapozhatjuk utódaink jövőjét is. Mégis szeretettel javaslom kedves levélíró testvéremnek, hogy legyen körültekintő és óvatos. A gyermekfelügyeleti, úgynevezett au-pair munkára nem szabad magánközvetítőknél jelentkezni! A hazánkból érkező lányokat a nyugati családoknál sok kellemetlen meglepetés érheti. Más az ott élő emberek gondolkodása, mint minálunk. Nem könnyű a másféle nevelési stílust elsajátítani, nem egyszerű a befogadó asszonnyal harmonikus viszonyt kialakítani, hiszen rivalizálás is kialakulhat közöttük; de az sem ritka, hogy a család annyira „befogadja” az au-pair lányt, hogy személyes szabadságában is korlátozza. Volt már rá példa, hogy a gyermekfelügyeletet vállaló fiatal a fizetését sem kapta meg, esetleg útlevelét is elvették. Nem ritka, hogy magyar lányok egyszerűen eltűntek külföldön; kétségbeesett családjuk és a rendőrség azóta is hiába keresi őket. Feltétlenül javaslom, hogy csak ismert és elismert szervezeten keresztül, tanfolyam elvégzése után induljon útnak, és megérkezése után Németországban azonnal keresse a kapcsolatot a helyi evangélikus gyülekezettel, illetve – ha van – a magyar közösséggel. Ez azért nagyon fontos, mert a nyilvánosság, az ismertség biztonságot nyújt az idegen környezetben.

Kedves Kata! Örülnék, ha elutazása előtt személyesen is felvehetnénk a kapcsolatot, hogy a külföldi tartózkodás ideje alatt is igei, imádságos háttér, levelezőtárs, lelki testvér lehessek az Ön számára! Addig is adjuk át terveinket, jövőnket annak a drága Pásztornak, aki életét adta azért, hogy mi igazán élhessünk. Ha vezetése alatt járjuk életünk országútjait, akkor megérkezünk és haza is térünk.

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::