A vasárnap igéje

Húsvét ünnep után 6. vasárnap (Exaudi)

Hozzászólás a cikkhez

Ezen a vasárnapon visszagondolunk a mennybemenetel és a pünkösd közötti időre: Jézus már nincs a tanítványokkal, a Szentlélek pedig még nem szállt le rájuk. Hogyan élhették át a tanítványok ezt a tíz napot? Az apostolok cselekedeteiről írott könyv első fejezetéből tudjuk, hogy nem töltötték haszontalanul ezt az időt: „egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban”, és Júdás helyére ekkor választották meg Mátyást. Az apostolválasztás azt mutatja, hogy készültek a nagy feladatra: „(…) még valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának”.

Bár mai igénket jóval Krisztus előtt írták le, ugyanarra a bizonyosságra épül: „Nem veszett el egyetlen szó sem azokból az ígéretekből, amelyeket megígért nektek Istenetek, az Úr.” Izrael népe annak idején megkapta a megígért jó földet, az új hazát, amelyért „csak” hálásnak kellett volna lennie. A hála tartalma pedig igénk szerint igen egyszerű: nem tisztelhetnek más isteneket. Ha mégis megteszik, akkor súlyos következményekkel kell számolniuk, mint ahogyan az aranyborjú imádása miatt már megtapasztalhatták.

De miért is kellett óvni a választott népet az idegen istenektől? Ugyanazért, amiért ma kell, kellene figyelmeztetni az embereket a jellemzően mégiscsak keresztény hátterű Európában. Nagyon sokaknak úgy tűnik, hogy az Ó- és Újszövetség Istene, Jézus Krisztus Atyja nem elég meggyőző, nem elég hatékony, hiszen nem teljesíti hiánytalanul minden kívánságukat. Ráadásul az egyház képviselőinek sokszor nem megfelelő, hitelrontó, néha botrányos életéért, viselkedéséért az Urat hibáztatják. A hiányérzetet pedig valaminek meg kell szüntetnie: ilyen-olyan egyéb vallásnak, a földi javak hajszolásának, olcsó szórakozásnak, népbutításnak. Luthernek a Nagy kátéban található, jól ismert megfogalmazása erre utal: „Amire szívedet hagyod és bízod, valójában az a te istened.” Az apostolok és az első keresztények – bár teljes odaadással imádkoztak – nem követelték a csodákat (az anyagi javakról nem is beszélve), és elmaradásukat, késlekedésüket nem tekintették sem az Úr gyengeségének, sem a hit hiányának.

Ószövetségi igénk tükröt tart elénk: mit hiszünk, mit tanítunk arról az igaz Istenről, aki helyett ma sem szabad más istenekhez fordulni? Ezt Józsué intelmei alapján kérdezzük, de közben tudjuk, hogy az ő neve héberül megváltót, szabadítót jelent, csakúgy, mint Jézusé. (A két név az eredeti nyelvben megegyezik.) Az apostolok a mennybemenetel és pünkösd közötti tíznapos „imatanfolyam” után a Jézus Krisztusban megtörtént szabadítás üzenetével léptek a nyilvánosság elé.

Úgy érezzük, hogy mai igénk nyitott kapukat dönget, hiszen eszünk ágában sincs, hogy más vallásra térjünk, el sem tudunk képzelni olyan helyzetet, hogy ez a lehetőség komolyan felmerüljön. De él-e bennünk Józsué bizonyossága, akinek semmi kétsége nem volt afelől, hogy győzelmes ügyet szolgál? Tíz nappal a mennybemenetel után az apostoloknak sem volt kétségük: Krisztus mellett nem marad hiány, amelyet majd valaki, illetve valami másnak kell pótolnia! Mi bizonyosak vagyunk-e abban, hogy mai tanítványként életünket olyan ügy szolgálatába állítottuk, amely feltétlenül győz?

A szabadítás persze nem azt jelenti, hogy az egyetlen igaz Isten, Jézus Krisztus Atyja minden követ elhengerít az utunkból, hogy életünkben minden úgy menjen, mint a karikacsapás. A megváltás még nem iktatta ki a bűnt a történelemből. De ez nem változtat azon, hogy Krisztus követése ma sem egy a sokféle vallási lehetőség közül, hanem az ember legmerészebb reményeit is túlszárnyaló beteljesülés ígérete. Józsué szavaival: „Mind beteljesedett rajtatok, nem veszett el abból egy szó sem.” Jézus szavaival (oltári igénkből): „Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam.” (Jn 15,26) Figyeljünk rá még jobban!

Imádkozzunk!

Csüggedt, alélt vagyok, fáraszt a szó, / bénultan ér napom, ha rossz, ha jó. / Űzd el homályomat, hozd fel világodat, / Szentlélek, drága hű Vigasztaló! / Új élet Lelke vagy, gazdag, csodás. / Hittel kínálsz, s a hit – feltámadás! / Erőd kit felkarolt, nem nyughat, mint a holt, / lendíti éltető terv s alkotás. / Édes fuvallatod áraszd ki rám, / s menten fogy bú, keserv, szűnik hiány. / Látván jóvoltodat szívemben dal fakad, / s ha már dicsérni tud, mást nem kíván! (EÉ 246. ének)

Dr. Szentpétery Péter

::Nyomtatható változat::