Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

1. Koren Emil nyugalmazott püspökhelyettes írásából

A század elején főleg a Dunántúlon még ősi szokások szerint tartották a canonica visitatiókat, vagyis a püspöki gyülekezetvizsgálatokat. Ezekkel kapcsolatos kis történetet mesélt el Kapi Béla egy csendes esti beszélgetésen.

Megérkezett a bizottság a falu határába. Ott a kurátor a látogatók elébe állott, s ékesen köszöntötte őket. Az üdvözlés meghallgatása után a püspök megkérdezte:

– Miért nem szólnak a harangok?

– Annak, püspök úr, ezer és egy oka van! – kezdett a kurátor a magyarázkodásba. – Elsőbben is, püspök úr, nincsen harangunk…

– Tudja, mit, kurátor uram – szakította félbe Kapi –, a többi ezer okot akár ne is mondja…

Kapi Béla írásából

Néha veszélyessé is válhatott volna, ahogy a kigondolt parádét csinálták. Nemcsak mozsárdurrogásra gondolok, mely egyik gyülekezetben komoly bajt okozott, hanem egyebekre is.

Egyik gyülekezetből indultunk a következőkbe. A többiek már mind elhelyezkedtek a kocsikon. Előáll az én kocsim is, négy szép fekete ló van eléje fogva. De ahogy beülök, észreveszem, hogy két kocsis ül a bakon, s mindegyik gyeplőt tart a kezében. A négy lovat két kocsis hajtotta. Nem volt négyesfogathoz szerszámuk, valószínűleg kocsisuk sem volt, megalkudtak hát így. Nem történt semmi baj! A hátsó lovak zavarták ugyan az elsőket, az elsők meg a hátsókat, de azért baj nélkül érkeztünk a szomszédos eklézsiába. És csak annak emléke maradt meg bennem, hogy két kocsis is ülhet bakra, és ketten is hajthatnak négyes fogatot, ha van ember, aki beül a kocsiba.

A kemenesaljai egyházmegyében pedig nem a lovak, hanem ellenem emelt kifogást Vidos Dani, az egyházmegye felügyelője.

– Hogyan lehet az, püspök uram – kérdezte –, hogy az iskolás lányok meg a leányegylet csokrának átnyújtóját mindig megcsókolod a homlokán, de a nőegylet öreg elnöknőjétől rendesen megtagadod ezt a püspöki kitüntetést?

– Nem győzöm – feleltem azonnal. – De meg különben is azért hozom magammal a titkáromat!

És azután is csókolatlan maradt a nőegylet elnökének a homloka.

Somogyi Béla nyugalmazott igazgató írásából

Kapi Béla körmendi gyülekezete híveinek a száma több mint kétezer volt a leánygyülekezetekkel és szórványokkal együtt. A lakosság legnagyobb része földműveléssel kereste kenyerét. Nem volt könnyű lelkipásztori munka ennyi embert vezetni, buzgó vallásosságra, hitéletre nevelni. Mindehhez a nagy lelki felkészültség mellett – amellyel Kapi Béla bőségesen rendelkezett – nagy gyakorlati érzék, világos áttekintés, nemegyszer ötletesség is kellett. Mutatja ezt az én szarvaskendi megválasztásom alkalmával tartott közgyűlésen történt kis epizód is. A gyűlésen Kapi Béla a napirend ismertetése során bemutatta az oklevelemet, amellyel kétéves külföldi ösztöndíjat nyertem. Közbeszólt erre egy öreg parasztember:

– Papirosra lehet írni akármit!

Kapi Béla azonnal válaszolt:

– Jól van, Tóth János bácsi! Én most erre a papirosra ráírom, hogy maga a házát, szántóföldjeit, szőlejét, pincéjét és állatait mind nekem adja. Maga aztán csak írja alá a nevét. Papirosra lehet írni akármit!

Harsogó kacagásban tört ki az egész közgyűlés. A választás egyhangú lett.

Ez az eset is bizonyítja, hogy milyen jól értett Kapi Béla az egyszerű falusi emberek nyelvén is. Milyen ötletesen lépett közbe, amikor kellett. De leginkább a szeretet nyelvén szólalt meg, amikor a híveivel érintkezett. „Hogy vannak, édes híveim?” – szokta mindig kérdezni, ha felkeresték őt valamilyen ügyben az irodájában. S mindezt mindig őszinte érdeklődéssel…

***

Kapi Béla körmendi lelkész korában mindig ugyanazzal a bérkocsi-tulajdonossal – Gyenese Józseffel – szállt ki fíliáiba, mivel neki voltak mindig a legjobb lovai, s ő volt a legjózanabb és a legmegbízhatóbb fiákeres. Nem ivott, és pontos is volt. Egyszer fordult csak elő, hogy Kapi nem értett vele egyet.

Tőlünk indult haza egy temetés után, mikor meglátta egyik hívét nagy kosárral, ünneplőbe öltözötten. Megkérdezte tőle, hogy hová igyekszik.

– Körmendre.

– Jöjjön, elviszem!

A néni örült, hogy megmenekül a fárasztó úttól. Gyenese később – nem tudni, mi okból – azt mondta neki, hogy menjen a falu végénél lévő völgyön le s fel az útkanyarulathoz, s ott üljön majd a kocsira. Kapi Béla ekkor még készülődött, búcsúzkodott, s indult a kocsihoz.

– Hát hol a kosaras néni? – kérdezte.

– Elküldtem, hogy majd a dancsi hídnál üljön fel.

– Azt én mondom meg, hogy hol üljön fel. Én megígértem, hogy elviszem. Hívják rögtön vissza!

Még közel volt, így mégis együtt indulhattak a városba.

Ez a kis jelenet is mutatja, hogy Kapi Béla mélyen átérezte a falusi emberek nehéz sorsát, s ahol tudott, segített.

::Nyomtatható változat::