Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Hangosan csapódik a zárdaajtó. Zokogó tizenéves kislány, kegyetlen társnők itt, zord mostohaanya amott. Hosszú sorban vonuló fekete ruhás apácák, titkos bűnök a szigorú falak között – Diderot gondoskodott róla, hogy néhány száz évig ezt gondoljuk a szerzetesekről…

Halmi Krisztinát, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium egykori tanárát a rendházban látogattam meg, ahol él. A bejárat magas, szigorú vaskapuja felett tábla hirdeti, hogy az épületben Jézus Szíve Népleányainak kollégiuma működik. A szerzetesi cella helyett barátságosan berendezett, hangulatos szobába lépek, mindenütt fenyőfa bútor, könyvek és apró tárgyak, amelyekkel egy nő otthonná varázsol egy pár négyzetméteres területet. Kriszta úgy él bennem, mint az örökös lázadó, aki reggelente vigyorogva lép a tanáriba rakoncátlan tincseit igazgatva. Most meg itt ül velem szemben egy csillogó tekintetű, kisimult arcú hölgy, akinek mosolya ma is csibészes, mint régen, és fürtjei még mindig neveletlenek.

– Hogy kerülsz te ide?

– Isten megragadott, mint egy kiskutyát, és iderakott a helyemre. Hosszú ideig hókuszpókusz volt számomra mindaz, ami a misén történt, ésszel próbáltam megközelíteni a hit dolgait, és fokozatosan eltávolodtam az egyháztól. Aztán évek múlva egyszer elmentem gyónni, és az atya fejmosás helyett azt mondta, hogy most adjunk hálát Istennek, amiért itt vagyok. Ez volt az első olyan istenélményem, amit nem akartam megmagyarázni, csak hagytam, hogy megtörténjen. Nevezhetjük megtérésnek is. Később egy gyónás alkalmával valaki megkérdezte, hogy túl a harmincon mihez akarok kezdeni az életemmel. Miért akarnék én bármit is kezdeni vele? – kérdeztem. Jönnek a feladatok, és tehetségem szerint igyekszem megoldani őket. Azt javasolta, gondoljam végig, hogy férjhez akarok-e menni, mert akkor arra kellene elindulni, ha pedig nem, akkor szerzetes is lehetek. Hetekig gondolkodtam: nem létezik, hogy csak ez a két út lehetséges! Miért ne élhetnék egyedül is boldogan?! Gyerekre persze vágytam, de a párkapcsolat sosem nyújtott felhőtlen boldogságot. Leéljem az életemet, és csak a végén döntsek? Nem lenne értékesebb, ha már most elköteleződnék? Pár hét alatt döntöttem.

– Senki nem mondta, hogy ez őrültség, ne csináld?

– Dehogynem! Mindenkinek múlt századi elképzelései vannak a szerzetesekről. Apácának mondanak minden női rendet, pedig egyre több olyan közösség van, ahol nincs fátyol és habitus. Szóval mindenki le akart beszélni. Egy jezsuita ajánlotta ezt a rendet, és amikor találkoztam az egyik testvérrel, tudtam, hogy itt a helyem.

– Miért éppen itt?

– Fontos volt, hogy a közösség Szent Ignác-i lelkiségű, és nincs egyenruha. A rendet 1921-ben Bíró Ferenc páter alapította kifejezetten hazai viszonyokra, hogy megmutassa, nincsen szakadék a vallásos és a hétköznapi élet között. Részt vettem egy pár napos hivatástisztázó lelkigyakorlaton, majd beadtam a jelentkezésemet. Két év próbaidő következett. Az első időben a társaság lelkiségével és történetével foglalkoztunk, olvastunk, beszélgettünk, a második évben a közösség különböző intézményeivel ismerkedtünk. A próbaidő alatt az ember nem dolgozhat külső munkahelyen, és ezt elég nehéz volt elviselnem. Egy műtét kellett, hogy felfogjam, hogy ha nem tevékenykedem állandóan, csak élek, akkor is Istent dicsőítem. Az ember pusztán teremtményi mivoltában is Isten dicsérete lehet.

– Aztán jött a fogadalom?

– Nagyon szép az eskü szövege. Kifejezi, hogy bár nem vagyok méltó rá, de felajánlom magam, szegénységet, tisztaságot és engedelmességet fogadok. Először háromszor egy évre teszszük, majd kétszer három évre, végül egész életünkre.

– A szüleid mit szóltak a döntésedhez?

– Nem örültek. Anyukám azt hitte, hogy valami nagy trauma ért, és menekülök.

– És nem?

– Lehet ezt menekülésből csinálni? Milyen házasság az, amit így kötnek? Lehet úgy beleragadni egy kapcsolatba, hogy nincs más. De boldogságot hoz?

– Definiálnád a boldogságot? (Kuncogunk…)

– Ottlik Géza írja, hogy a boldogságban mindig van egy pici keserűség, ami emberi mivoltunkból fakad. Ebben a világban sose leszünk felhőtlenül boldogok. Majd csak odaát. Ez a kis keserű íz a mostani boldogságomban is benne van, csak az a különbség, hogy a párkapcsolatban ezzel nem tudtam mit kezdeni, mert vagy magamat, vagy a másikat vádoltam miatta. Most belátom, hogy ez az ember voltunk tökéletlensége.

– Ennyire jó csupa nővel együtt lakni?

– Egy közösség olyan, mint a bankbetét: annyit tudsz belőle kivenni, amenynyit beleteszel, és néha kamatozik is. Amikor egyedül laktam egy lakásban, nem tudtam elképzelni, hogy önszántamból válasszam azt az életformát, amelyben ma élek. De a belső átalakulás segített ebben. Persze ha két nő együtt van, akkor óhatatlanul előfordul, hogy kibeszélnek egy harmadikat. Egyéni feladat küzdeni ez ellen.

– Mivel telnek a napjaid?

– Az elöljáróm javaslatára újra tanítok, esténként az itteni kollégista lányokkal vagyok együtt: imádkozunk, beszélgetünk. Nyáron gyerekekkel táborozunk, és a terveim közt szerepel, hogy a Mevisszel megvalósítjuk azt a Bárka-házat, amelyet Andorka Esztussal megálmodtunk.

Miközben mondja, azon gondolkodom, hogy csakugyan boldog-e. Nem érzek sem hamisságot, sem álszentséget a szavai mögött. Az elején azt mondta, hogy Istennek terve van mindenkivel, és minél inkább közelít valaki ehhez a mennyei tervrajzhoz, annál boldogabb. Neki volt bátorsága megcélozni a menynyei mérnök szokatlan elképzelését – azt kívánom, hogy sose érezze tévedésnek.

Jánosi Vali

::Nyomtatható változat::