Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 4.

Hozzászólás a cikkhez

Rovatunk új sorozatában – amelyben Luthernek az istentisztelettel foglalkozó írásait vesszük sorra – eddig a megjelenés időrendjét követve szóltunk az egyes művekről; már ismertettük az istentisztelet rendjéről szóló iratot, majd bemutattuk a Formula missae alcímmel közzétett írást. Ezután elsősorban a témájuk szerint csoportosítva foglalkozunk a reformátornak a liturgiát érintő irataival. Előbb azonban – néhány alkalommal – kerüljön elénk a kidolgozott forma, a német mise rendje.

Luther 1526-ban vetette papírra a Deutsche Messe und Ordnung des Gottesdienstes (A német mise és az istentisztelet rendje) című írását. A Formula missae-ben rámutatott a megújulás fontosabb pontjaira: az igehirdetés szerepének megerősödésére, az anyanyelven tartott prédikációra, a mise áldozatjellegének eltörlésére, a két szín alatt való úrvacsoravétel gyakorlatára és a német gyülekezeti énekeknek a latin énekek mellé való bevezetésére. A német misében továbblép.

A reformátor az egyszerű nép számára az egész misét lefordította. Többről van szó, mint tükörfordításról: németesítette a liturgiát nyelvében, kifejezésmódjában, formájában, tartalmában egyaránt. A húszas évek elején írja: „Nagyon szeretném már én is a német misét, s foglalkozom vele, de azt is szeretném, hogy az azután igazi német legyen. Mert a latin szöveget egyszerűen csak lefordítsuk s a latin dallamokat, illetve hangjegyeket átvegyük: az nagyon könnyű, de sem jól nem hangzik, se nem igazi újítás.”

A német misében Luther pontos útmutatást ad az istentisztelet alkotórészeivel kapcsolatban és a „menetrendjét” illetően, de – ahogyan Paulik János írja – tartózkodik attól, hogy ezen rendtartásból olyan bálványt csináljon, amelynek mindenki föltétlenül köteles meghódolni; ő csak jóakaratú útmutatást kíván adni a híveknek, hogy istentiszteleteiket miként rendezzék be úgy, hogy azok megfeleljenek az evangélium szellemének. Külső segítség bevonásával ő maga állítja össze a rendet, sőt maga is komponálja a liturgia bizonyos részeit: például az éneklendő szereztetési igéket és az úgynevezett „német Sanctust”.

Az egyszerű nép számára összeállított istentisztelet így alakul: zsoltár, Kyrie (Uram, irgalmazz), kollektaimádság, epistola, ének, evangélium, hitvallóének, igehirdetés, Miatyánk-parafrázis, úrvacsorai „figyelmeztetés”. Ezt követi a szerzési ige és az úrvacsora kiosztása (először a szerzési ige első fele és a kenyérnek, azaz Krisztus testének kiosztása, majd a második fele és a bornak, azaz Krisztus vérének kiosztása), Agnus Dei (Isten báránya), az úrvacsoraosztás alatt énekek, záró kollektaimádság, majd az ároni áldás. Amit csak lehetett, énekelt a lelkész is, a gyülekezet is. Énekben hangzott a zsoltár, a Kyrie, a kollektaimádság, a levélbeli ige és az evangélium is.

Természetes, hogy a kora egyházában tapasztalt jelenségek – az ige háttérbe szorulása, az igehirdetés elsúlytalanodása és az egysíkú szentségi jelleg – nyomán Luther az igeolvasásra és az igehirdetésre teszi a hangsúlyt. De az egész írás arról tanúskodik, hogy az igeközpontúság nem egyszerűen a bibliai olvasmányok és a prédikáció visszaemelését jelenti; a reformátor azt szerette volna, ha az istentisztelet minden részében köztünk lehetne a megszólaló-megszólító, magát kinyilatkoztató Isten. Luther így formálta meg az istentisztelet egészséges egyensúlyát.

Luther a latin és a német mise mellett egy harmadikról is álmodott, egy ideális formáról, amikor is nem külső szertartások és formák között, hanem „lélekben és igazságban” imádják az Istent. Ennek az istentiszteletnek „az evangéliumi rend természetével kellene bírnia, nem szükséges, hogy nyilvános helyen, mindenféle nép előtt folyjék le, hanem azoknak, akik komolyan törekszenek a kereszténységre, s az evangéliumról szóval és tettel tesznek tanúságot, kellene név szerint összeiratkozniuk, s valahol valamely házban magok között összegyülekezniük imára, olvasásra, keresztelésre, a szentség élvezésére s más egyéb keresztény cselekedetek gyakorlására”. Ez azonban szerinte is csak olyan vágy, amelynek a megvalósítására törekedni kell.

A német mise kapcsán Luther gyülekezettanító programot is indított. Ennek kátéformája egyfajta tudatosítást jelent, a begyakorlást szolgálja a gyülekezet számára, hogy a hívek tudják, értsék, miről is van szó a templomban, az istentiszteleten.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::