Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A címben jelzett témáról lapunk női olvasói minden bizonnyal órákig tudnának mesélni. E sorok írójának azonban – egy német újságírói pályázatra készülvén – mindössze néhány hasábnyi hely adatott arra, hogy interjúalanyai segítségével „hozzászóljon” e sokrétű témához. Vannak-e egyedi, jellemző vonásai a nők helyzetének a Kárpát-medencében? Közelebbről abban az országban, amelynek nyugati határaként mintegy másfél évtizeddel ezelőtt még az osztrák–magyar folyót, a Lajtát emlegettük – a „vasfüggöny” szinonimájaként…? Elsőként a Magyarországi Evangélikus Egyház Női Missziói Osztályának vezetőjét, B. Pintér Mártát kérdeztem tapasztalatairól.

– A rendszerváltást követő években Kelet-Közép-Európában az egyházaknak az asszonyok között végzett munkája is intenzívebbé vált. Ön, ha jól tudom, egészen közelről szemlélhette a női munkaágat érintő változásokat.

– Az adott rálátást e területre, hogy 1994 és 2000 között a Lutheránus Világszövetség Női Osztályának (Woman in Church and Society, WICAS) munkájában vehettem részt mint kelet-közép-európai koordinátor. Kétségtelen, hogy a kilencvenes évek politikai fordulata nyomán az egyházi élet – így az asszonyok között végzett munka is – „kivirágzott”. A szocializmus éveiben legfeljebb néhány „nőszövetségi csoport” működött titokban, kizárólag a templom falain belül. A változások után az asszonyok végre hatékonyabban kapcsolódhattak be a szolgálatba, például a gyermekmunka vagy a hitoktatás területén.

– Hogyan lehetne e szempontból röviden jellemezni a kelet-közép-európai egyházak akkori és mai helyzetét?

– Attól tartok, hogy az Ön által igényelt tömörségre nem vállalkozhatom, viszont hadd mutassak rá egy jellemző aspektusra. A kommunista diktatúra alatt az egyes országok el voltak idegenítve egymástól. Versenytársai voltunk egymásnak a tekintetben, hogy ki jobb vagy rosszabb a hatalom szemében. Ma bizonyos értelemben ismét versenyhelyzet alakult ki a régió országai között, legalábbis a jobb „uniós pozíciók”, a pályázati lehetőségek megszerzéséért. Márpedig azokban a munkaágakban, amelyekben bizonyos értelemben állami feladatokból vállalunk magunkra, nem mondhatunk le az állami vagy uniós források igénybevételéről.

– A rendszerváltás után ránk köszöntő szabadság sok esetben szabadosságot eredményezett, a társadalomban nagymértékű morális romlás következett be. Feltételezem, hogy a női misszió sem hagyhatja figyelmen kívül az új keletű negatív jelenségeket…

– Számtalan jelét láthatjuk az értékek devalválódásának. A fiatalok például mind ritkábban merik vállalni a házassággal járó felelősséget. Ha mégis összekötik az életüket, akkor – anyagi okokra hivatkozva – legfeljebb egy gyermeket vállalnak. Sajnálatos módon a válások számát tekintve is az elsők között vagyunk, gyakori a családon belüli erőszak, és még sorolhatnám. Az egyházaknak kötelességük mindent megtenni azért, hogy javuljon a helyzet. Egyre nyilvánvalóbb, hogy egy-egy felekezet önmagában nem tud alapvető változást elérni, csak ökumenikus összefogással orvosolhatjuk ezeket a problémákat, a kormányzati és a civil szféra illetékes intézményeivel karöltve.

– Említette, hogy az egyházaknak kötelességük fáradozni a körülmények javításán. Ha jól tudom, létezik egy olyan, nőket segítő kezdeményezés, amelyet a régióban elsőként a magyar evangélikus egyház indított útjára.

– Igen. Hazánkban az evangélikus egyház vállalta, hogy igyekszik nagyobb gondot fordítani a gyermekeiket egyedül nevelő édesanyákra. A programban részt vevőkkel egész évben tartjuk a kapcsolatot, nyaranta pedig – a Balaton partján – egy-egy konferenciát szervezünk a számukra, hogy ezzel is segítsük testi és lelki feltöltődésüket. Mint elmondták, sokat jelent számukra, hogy sorstársaikkal találkozhatnak, beszélgethetnek. Megrendítően szép emlékeim kötődnek ezekhez az alkalmakhoz. Szívszorító volt például, amikor egy harminchárom év körüli édesanya, aki tizenhárom éves fiával érkezett a magyar tenger partjára, elmondta, hogy ő eddig nemhogy a Balatont nem látta még, de soha sehol nem nyaralt.

Egy evangélikus lelkésznő után a téma világi „ügyvivőjével”, Mészárosné Halász Judittal, az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium Nők és Férfiak Társadalmi Egyenlősége Igazgatóságának munkatársával beszélgettünk.

– Egy szociológiai tanulmányban azt olvastam, hogy Magyarországon a nők voltak a rendszerváltás legnagyobb vesztesei. Egyetért ezzel a megállapítással?

– Ez csak egy szlogen. Sokan sokféleképpen megszenvedték a társadalmi változásokat. Egyébként is, ha azt mondanám, hogy a nők a legnagyobb vesztesek, akkor rögvest felmerülne a kérdés, hogy kikhez képest azok. Az idősekhez képest? A gyerekekhez képest? Az úgynevezett genderpolitika, azaz a társadalmi nemek politikája éppen azt jelenti, hogy minden egyes szakpolitikai területen össze kell hasonlítani a nők és férfiak helyzetét, és ennek megfelelő kiegyensúlyozott intézkedéseket kell hozni. Tehát a nők és a férfiak helyzetét mindig egymással összehasonlítva elemezzük, legyen szó például a munkaerőpiacról, oktatási kérdésekről vagy másról.

– Ez persze nem jelenti azt, hogy ne léteznének a nőkkel kapcsolatos szociál-, valamint gazdaságpolitikai specifikumok.

– Természetesen. A foglalkoztatásnál maradva: megcáfolhatatlan tény, hogy a nők kettős terhet cipelnek. A munkaidő után kezdetét veszi a „második műszak”, a fizetett után következik a fizetetlen munka, a háztartással és a gyermekneveléssel kapcsolatos teendők ellátása. Igaz, hogy a férfiak fizetett munkájának ideje naponta 104 perccel meghaladja a nők fizetett munkaidejét, ellenben a nők fizetetlen munkája 170 perccel több, mint a férfiaké. Egy anya szempontjából nézve a családos élet további hátránya még az is, hogy a szülés után emberi kapcsolatai beszűkülnek, korábban szerzett szakmai tudása megkopik. És bár ez nyílt diszkrimináció, mégis előfordulhat, hogy a gyes után nem veszik vissza a régi munkahelyére.

– Ha cinikus akarnék lenni, azt is mondhatnám, nem csoda, hogy egyre több a szingli Magyarországon…

– Nem értek egyet azzal, hogy növekedne az egyedülálló nők száma. Több köztük a nem házas, azaz élettársi kapcsolatban élő, mint korábban, de még mindig igaz, hogy a fiatal nők esetében nagyobb a házasodási hajlandóság, mint a fiatal férfiak között. Ez egyfelől a velünk született női szerepből adódik, másrészt pedig az okozza, hogy a nők kiszolgáltatottabbak, mint a férfiak.

– Kiszolgáltatottabbak? Milyen szempontból?

– Elsősorban anyagilag. Az előző kérdéshez kapcsolódva azt is el kell mondanom, hogy a magyar nőknek nem a családjuk vagy a karrierjük, hanem a családjuk és a munkahelyük között kell, ha nem is választaniuk, de egyfajta egyensúlyt teremteniük. Nem elsősorban az egyre magasabb pozíció megszerzése a gyakoribb probléma, hanem a biztos kenyérkereset. Ami pedig a nők kiszolgáltatottságát illeti: a vezető (tehát jól fizetett) pozíciókat jóval nagyobb arányban töltik be férfiak. A nők általában azokban a foglalkozási ágakban vannak többségben, ahol a dolgozók szerényebb bérezésre számíthatnak (egészségügyi, oktatási szféra). Bár az 1957-ben megfogalmazott római szerződés kimondja, hogy egyenlő munkáért egyenlő bért kell fizetni férfinak, nőnek egyaránt, ez a gyakorlatban nem történik meg. A nők átlagos bruttó keresete 19%-kal alacsonyabb, mint a férfiaké.

– A nők kettős terheire visszatérve: a Nyugaton egyre népszerűbb részmunkaidős foglalkoztatás nem jelenthetne egyfajta megoldást?

– Hazánkban ez a munkaszervezési mód még nem honosodott meg. Állami eszközökkel – járulék, adópolitika – jobban kellene ösztönözni. Legyünk őszinték: sem a munkaadók, sem a munkavállalók nem érdekeltek abban, hogy nálunk is elterjedjen a pénzkeresetnek ez a formája. A kétkeresős családmodell azt jelenti, hogy a férfinak és nőnek is dolgoznia kell ahhoz, hogy el tudják tartani családjukat. Éppen ezért a munkanélküliség – érintse bármelyik felet – tragédia, melynek gyakori velejárója az alkohol, a családon belüli erőszak és az abortusz.

– Összességében elég sötét képet festett a magyar nők élet- és munkakörülményeiről. Milyen kiutat lát ebből a helyzetből?

– A külső és belső változásokban reménykedem. A külső tényezők a következők: hazánk még 1982-ben csatlakozott az ENSZ Nőjogi Egyezményéhez (CEDAW), az ebben foglalt irányelveket igyekszünk szem előtt tartani. Emellett 2004-től kezdve az új uniós államoknak – így hazánknak is – kötelező elkészíteniük az úgynevezett Nemzeti foglalkoztatási akciótervet. Ebben valamennyi tagállam kormányának tervszerűen, mindig egy évre előre meg kell határoznia, hogy mely intézkedések élveznek elsőbbséget. Ez is elősegítheti a foglalkoztatottság növelését. Az EU-s pályázatok szintén nagy segítséget jelenthetnek, bennük látom a hosszú távú fejlődés biztosítékát. A belső változás záloga a szemlélet megváltozása, legyen szó akár a munkáról, akár a családról, akár a nőkről.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::