Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A koraszülöttmentő szirénázva próbál utat könyörögni magának a belvárosi csúcsforgalomban. Az élet elsőbbséget érdemel akkor is, ha mérhető súlya valahol az ezer gramm körül mozog. Ilyenkor a legveszélyeztetettebb. Még nem életképes igazán, erősödnie kellene azon a védett helyen, az anyaméhben, ahová élete során sohasem térhet vissza többé. Ám másfajta törvények születést parancsolnak, siettetik azt, aminek még nem jött el az ideje. A koraszülöttekből sokszor lesznek „korahalottak”. Leggyakrabban azért szakad vége a pár órás földi létnek, mert a tüdő nem fejlett még annyira, hogy a légzés ösztönére hallgatva ritmikusan és erőteljesen működésbe lépjen. Hiába dobog a szív, épek a végtagok, hiába tűnik hibátlannak a „karosszéria” – ha légzés nincs, élet sincs.

A koraszülöttek életéért folytatott küzdelem nem csak emberi világunkban zajlik. Isten sokkal régebben és sokkal nagyobb féltéssel, igyekezettel végzi koraszülött gyermekeinek mentését, életben tartását, mint mi emberek. Istennek lehetnek koraszülött gyermekei?

Úgy látom, hogy ha Isten engedi, hogy bábáskodjunk emberek újjászületésénél, a Szentlélek munkájánál, a legjobb szándékunk ellenére is előfordulhat ugyanaz, ami a fizikai születésnél: előbb mondatjuk ki emberekkel az életük feletti ünnepélyes döntést Jézus mellett, semmint hogy érettek lennének rá. Korábban segítjük új életre őket, mint amikor annak ideje lenne. Krisztus jó tanítványa csupa jó szándéktól vezérelve teszi ezt, mert menteni akar, „aratni, míg le nem borul az éj”. Ám nem veszi észre, hogy a tüdő még nem elég fejlett, vagyis a légzéshez hasonlítható imádkozó kapcsolat Istennel még nem fejlődött ki a megtérés felé haladó életében. Lelki koraszülöttek sokan vannak. Meg is menekülnek, és szépen fejlődnek, ha „inkubátorként” működő, megértő, törvényeskedéstől mentes, szeretetközpontú közösségbe kerülnek. Ám súlyos szövődmények léphetnek fel, akár lelki meghasonlás is előállhat, ha koraszülött testvérünk magára marad, vagy rideg, feszültségekkel megterhelt közösségben kell otthonra találnia.

Egyéni vagy közösségi lelkiismeretünket talán megnyugtathatjuk azzal, hogy mi ezt a hibát sosem követjük el, hiszen nemhogy erőltetnénk a Jézus melletti döntést, de még csak nem is utalunk rá, nehogy valaki kellemetlenül érezze magát. De a mennyei mentő seregek ilyenkor sem unatkoznak, hiszen lelki síkon ez is életveszélyes állapot. Ahogy a túlhordott magzat születését meg kell indítani, különben oxigénhiány vagy mérgezés okozza méhen belüli halálát, éppúgy fásul el, válik cinikussá minden templomjáró, igehallgató, aki sohasem hallotta: újonnan kell születned – és ennek a pillanata vagy időszaka éppen most, mostanában van.

Jó, ha ezzel a felelősséggel is figyelünk egymásra: vajon nem csavarodott-e a köldökzsinór testvérem nyakára? Tud-e lélegezni, beszélni Atyjával? Nem szenvedett-e mérgezést valamilyen téves szellemi irányzat befolyásától? Megérett-e már az újjászületésre? Van-e kérdése hozzám, és tudok-e egyszerűen válaszolni neki, és segíteni? Egyáltalán ki felé, mikor és mi módon lehetek Isten asszisztense? Hiszen mindnyájan szeretnénk azok lenni. Nem kotnyeleskedő, fontoskodó, hanem ugrasztható, indítható segédek, akik mozdulnak, ha kell.

Bálint Gyöngyi

::Nyomtatható változat::