Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

„Harci zajban virradt ránk október utolsó napja, a reformáció ünnepe. E nap reggelén az orosz ágyúk már Kecel alatt, a magyaroké pedig a község határában dörögtek. Futkosó, szaladgáló, hurcolkodó emberekkel népesedtek be az utcák, azokkal, akik mindennel leszámolva várták a megszállás óráját… A reformáció napján reggel nyolc órára hirdetett ünnepi istentiszteletünket már nem tarthattuk meg a kötött liturgiával. Csupán igeolvasásra és imádságra került sor. Az ťErős vár a mi IstenünkŤ hangjait pedig már sűrűn megszakította a közeli robbanások fülsiketítő, félelmet keltő zaja…”

Az elmúlt vasárnap, november 7-én a kiskőrösi evangélikus templomban népes gyülekezet és a város vezetői adtak hálát Istennek a hatvan éve, a második világháború alatt Kiskőrösön történtekre emlékezve. Zoltán László, a nyugdíjas éveit ma Sopronban töltő lelkész az imént idézett szavakkal emlékezett arra, hogy miként élte meg kiskőrösi segédlelkészként 1944. október 31-ét és november 1-jét.

A front ezen a két napon érte el Kiskőröst. Október 31-én magyar honvédek a város határában megpróbálták a lehetetlent: megállítani a Vörös Hadsereget. A csatában hősi halált halt harminchárom Somogy megyei katona, és közel száz szovjet katona is. A magyarokat – köztük két evangélikus vallásút is – tisztességgel eltemették az egyházközség lelkészei az evangélikus temetőben. Összegyűjtött személyes tárgyaikat és az úgynevezett dögcédulákat megőrizték az irattárban. A háború a polgári lakosságot sem kímélte; tizenöt helyi lakos is az életével fizetett azért, mert asszonyát, vagyonát megpróbálta megvédeni. Közöttük volt Huszár János községi bíró is.

A gyülekezet akkori igazgató lelkésze dr. Murányi György volt. Parókus lelkésztársa, Ponicsán Imre ekkor katonalelkészként már hadifogságban volt, távol gyülekezetétől és családjától. Murányi György – a többször is megismételt kiürítési parancsnak ellenszegülve – arra kérte a kiskőrösieket, hogy maradjanak. A döntés számára sem volt könnyű, hisz folyamatosan érkeztek a rémisztő hírek. Lelkésztársának felesége, Ponicsánné, Kata ekkor várta első gyermekét. A Murányi családban három gyermek is volt. Olyan elhatározást kellett tehát hoznia, amelynek következményeit senki sem tudta megjósolni. Az 1944. évről szóló lelkészi jelentés szerint Isten igéje adott eligazítást és erőt ehhez: „Imé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal, a ki benne hisz, az nem fut!” (Ézs 28,16; Károli-fordítás) – Néhányan mégis elmenekültek a Dunántúlra, a bizonytalanságba, de a lakosság döntő többsége maradt. Isten és a történelem őket igazolta: megmaradt a város, megmaradt a gyülekezet.

A korabeli jegyzőkönyveket olvasgatva meglepő, hogy a gyülekezet presbitériuma 1944 szeptemberében a templombelső tatarozásáról döntött, októberi ülésén pedig – pár nappal a front érkezése előtt – új igazgatót választott az evangélikus iskola élére. Amikor mindenki félt és rettegett, amikor sokan a menekülésen gondolkodtak, amikor senki sem tudta megmondani, hogy mit hoz a holnap, akkor az egyházközség vezetői a jövőt építették.

A hálaadó istentisztelet üzenete örök érvényű: Isten igéje, a reménység Istene biztos támpont életünk minden döntésében. S Isten a mai próbákban, nehéz helyzetekben is megmaradásra buzdít a megfutamodás, a mindent föladás helyett. Megmaradásra ott, ahová állított minket.

Az istentiszteleten Böröcz Enikő lelkész-levéltáros a Murányi György lelkészre vonatkozó kutatásairól számolt be. Murányi László személyes hangon emlékezett édesapjára, aki 1944-ben hosszas imádkozás után irodájából előjőve azt mondta a már összecsomagolt holmikkal reá várakozó családjának: „Nem megyünk sehová, maradunk.”

Zoltán László lelkész beszámolójának hatására a jelen lévő idős emberekben is sok emlék elevenedett meg. Az istentisztelet után a hálaadó gyülekezet megkoszorúzta azt az emléktáblát, amely a templomtorony külső falán dr. Murányi Györgynek állít emléket. A család koszorúját Murányi László helyezte el (képünkön).

Végezetül álljon itt egy idézet Murányi György igazgató lelkész már idézett jelentéséből: „Legyen hála Istennek azért, hogy kényszerítő emberi erő nem tette lehetetlenné az Istennek való engedelmességet, s így gyülekezetünk egész népe együtt maradhatott. De legyen hála neki azért is, hogy a háború viharának csendesedése után is megsegített, hogy benne higgyünk, és a szegletkő védelmében maradjunk. Legyen hála néki azért, hogy egyházunk és hitünk igazságai fenyegető rémhírek cáfolataképpen ma is szólhatnak, és mindeneket hívogathatnak az Isten védelmet adó közösségébe.”

Utóirat: 1945 októberére elkészült a templombelső felújítása.

Lupták György

Regionális hozzárendelés: Kisk?rösi Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::