A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Hetek óta a december 5-ére kiírt népszavazás kérdésétől hangos a sajtó. Sokan „két igenes” szavazásnak nevezik, mondván, hogy mind a határon túli magyarok állampolgársága, mind a kórház-privatizáció tiltásának az ügyében az „igen” mellé kell tenni a jelet. Mások – hivatalosan a két kormánypárt prominensei – a kettős „nem” mellett törnek lándzsát. Ismét mások azt jelezték, hogy az egyik kérdésben így, a másikban úgy fognak voksolni. Az alábbiakban az első kérdéssel, a határon túli magyarok sorsát érintő döntéssel foglalkozom.

Lehet azt mondani, hogy a Magyarok Világszövetségének kezdeményezése nem volt kiérlelt. Van igazság abban a felvetésben is, hogy a társadalmat óhatatlanul megosztó népszavazás helyett más formát is lehetett volna választani. Ám úgy tűnik, a parlamenti pártok e nélkül a nyomás nélkül aligha léptek volna; nagyot és bátran különösen nem. A kiírt népszavazást nem lehet visszavonni, így ha felnőttként élni akarunk demokratikus jogunkkal, állást kell foglalnunk e kérdésben.

Én magam ezúttal lemondok a titkos választójogról, és nyilvánosan elmondom, miért fogok igennel szavazni. Először is Bocskai István miatt. Az erdélyi fejedelem csaknem négyszáz éve, 1606-ban megírt politikai végrendeletében – egyebek mellett – így fogalmaz: „Meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyarországi híveinket az egymás között való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák őket atyafiaknak, vérüknek.” Megvallom, ezzel a gyönyörű idézettel nem a gimnáziumi tanulmányaim során találkoztam, hiszen sztálinista beállítottságú tanárnőnk még a hetvenes években is vészesen revizionista szövegnek tekintette volna ezt a testamentumot. Nem is az utóbbi hetek egyre szaporodó röpcéduláin vagy internetes küldeményei között olvastam Bocskai hirtelen szállóigévé nemesült, veretes mondatait, hanem néhány évvel ezelőtt egy erdélyi református templomban hallottam őket. Egy népviseletbe öltözött, égő tekintetű fiatalember plántálta belém ezeket a súlyos szavakat. Ennél szebben azóta sem fogalmazták meg az egymás iránti, kölcsönös felelősséget.

A trianoni trauma óta természetesen – és sajnálatos módon – ki lehet tágítani a kört, és általában a Kárpát-medencében „más fejedelemség alatt” élő véreinkre kell gondolnunk. Czenthe Miklós, az Evangélikus Országos Levéltár igazgatója egy kitűnő vázlatos elemzést tett közzé a Fraterneten a napokban, amelyben kimutatta, hogy a trianoni döntéssel valamennyi egyház közül az evangélikus egyházat érte a legnagyobb csapás: 901 anyaegyházból 244 maradt az új határok között, vagyis az egyházközségek 73%-át veszítettük így el. Ezért evangélikusként – ezt már én teszem hozzá – kiváltképp felelősséget kell éreznünk azokért a testvéreinkért, akikkel így elbántak a nagyhatalmak. Nem ők lépték át a határt, hanem az új határok gázoltak át rajtuk.

Ezért aztán amikor a kettős állampolgárság megadásának kérdésében kell szavaznom, akkor hús-vér embereket látok majd magam előtt. Azt az erdélyi barátomat, aki elvezetett engem egy négyfalusi temető rejtekében megőrzött csángó emlékműhöz. Elmondta: egykor a falu központjában állt, ám 1921 után egy, a magyar címerre taposó román katona szobrát állították a helyére. Magam előtt látom továbbá azt a vajdasági teológushallgatót, aki leírja, hogy amikor hittanórát tart egy szabadkai szerb–magyar gimnáziumban, akkor úgy érzi magát, mintha egy gladiátorviadal kellős közepébe csöppent volna bele. Vagy azt a felvidéki hittestvérünket, akinek egykor magyar többségű gyülekezetébe mindig csak olyan lelkészt irányít az egyházvezetés, aki még véletlenül sem tud magyarul. És azt a kárpátaljai öreget, aki elvitt engem a hajdani ungvári evangélikus templomhoz, amelyből a szovjet időkben súlyemelőtermet alakítottak ki. Azt az eszéki magyar asszonyt, akinek leányát a temető bejáratánál találta szíven egy orvlövész…

Igen, én ezeket a hús-vér embereket látom majd magam előtt, ha szavazni kell. Örülnék, ha minél többen megismernék őket. Szeretném, ha minél többen gondolnának hasonlóan valóságos emberekre.

Ha rendszeresen ápoljuk a kapcsolatot a határon túliakkal, akkor aligha lehet eredményes az olyan agymosásszerű szociális demagógia, amely most számos médiumból zúdul ránk. „Szakszerűen” kiszámolták, hogy mennyit vennének el tőlünk, magyarországiaktól a már-már lehetséges betolakodóként ábrázolt, határon túli magyarok. Ők majd – úgymond – elveszik a munkánkat és a kenyerünket, elénk furakodnak az orvosi rendelőkben, kitúrnak minket az egyetemekről, elveszik gyerekeink játékait. Az ilyen riogatások költségvetési tétellé silányítják a nemzettel kapcsolatos kérdéseket. Ráadásul úgy, hogy immár az idegengyűlölet máskor olyannyira kárhoztatott szava kell, hogy eszünkbe jusson. Tudatosan vagy öntudatlanul, de az emberi önzésre építenek: ha őket megsegítjük, nekünk kevesebb jut majd…

Ebben az összefüggésben telitalálatnak érzem Johan-Ludvig Runeberg Paavo gazda című versét, amellyel – Képes Géza fordításában – egy lelkész testvérem ajándékozott meg a minap. A mostoha körülmények között fáradozó Paavo gazda verítékes munkával keresi meg családja kenyerét. Amikor újabb és újabb megpróbáltatások érik, asszonyával egyre több fakérget rakat a lisztbe. Végre aztán szebb napokra virradnak. Az asszony azt hiszi, hogy a fakérget sutba dobva újra tiszta rozsból süthet kenyeret, ám Paavo gazda így inti őt:

Asszony, asszony, elbuknánk a próbán

éhező testvért ha cserben hagynánk.

Felerész kérget süss a kenyérbe:

elfagyott a szomszédunk vetése!

Jézus szavai jutnak eszembe: „Nem több-e az élet a tápláléknál?” (Mt 6,25) „Nemcsak kenyérrel él az ember…” (Mt 4,4)

Az úgynevezett Antall-elv jegyében joggal mondhatjuk: a határon túli magyarok sorsát illető kérdésekben csakis az ő véleményük figyelembevételével hozhatunk döntést. A Magyar Állandó Értekezleten (Máért) ország-világ megtudhatta, hogy mit is szeretnének ők 2004-ben. Rajtuk kívül azonban „megkérdeztem” még valakit, akinek a szavára mindig érdemes figyelni. Úgy hívják, Reményik Sándor. Erdélyi magyar költő volt. És evangélikus. Viszonylag keveset idézett, Petőfihez című versét 1922-ben írta. Kezdő sorai felérnek egy hitvallással:

Az ország elvétetett tőlünk,

Elvétetett a hatalom,

És a dicsőség is elvétetett,

Felbontatott és eltöröltetett

Közöttünk minden földi kötelék.

Térdig porban és övig hamuban

Mi mégis a te nemzeted maradtunk (…)

Földi – vagy ha úgy tetszik, politikai – értelemben nem kecsegtethetünk senkit sem országgal, sem hatalommal, sem dicsőséggel. Segíthetünk viszont abban, hogy néhány millió honfitársunknak megmaradjon a hite. Megóvhatjuk őket egy újabb arculcsapástól. Hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a határok megváltoztatása nélkül is egymásra találjon végre az egyik és a másik magyar.

Mindezek érdekében immár nemcsak Bocskai és Paavo gazda, hanem Reményik és Petőfi miatt is igennel fogok szavazni.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::