Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Werner Elert nem tartozik a gyakran idézett 20. századi teológusok közé, mint például Barth (†1968), Bonhoeffer (†1945) vagy Bultmann (†1976). Ennek – egyik – oka talán az, hogy nem szállt kritikusan szembe a német nemzetiszocialista állammal, jóllehet soha nem volt a náci párt tagja. Sőt idővel tudatosan távol tartotta magát az „őrült cézárizmussᔠvált nácizmustól. Tanítványai és barátai „az egyház tanítójaként” tisztelték és becsülték őt.

Szász evangélikus családból származott, a Halle melletti Heldrungenben látta meg a napvilágot 1885. augusztus 19-én. Teológiai (illetve bölcseleti és jogi) tanulmányait Breslauban, Erlangenben és Lipcsében (1906–1910) végezte. 1910-ben a filozófia, egy évvel később a teológia doktorává avatták Erlangenben. Az első világháború alatt tábori lelkészként működött. 1919-től a Porosz Evangélikus Egyház teológiai szemináriumának igazgatója volt Breslauban. 1923-ban meghívást kapott Erlangenbe. Először mint az egyháztörténet, később (1932-től) mint a dogmatika és a teológiatörténet professzora tanított egészen 1953-ig, nyugdíjba vonulásáig. Ezt követően sem tétlenkedett, az óegyház Krisztus-értelmezésével foglalkozó kutatásait azonban már nem tudta befejezni. Ötven évvel ezelőtt, 1954. november 21-én hazahívta Teremtője.

Elert óriási teherbírással megáldott, igazi tudós ember volt, számtalan komoly, vaskos kötet szerzője. Érdekelte például a 19. század eleji egyetemes gondolkodás és az evangélikus kereszténység kapcsolata (A Schleiermacher és Hegel óta tartó harc a keresztyénségért, 1921). A lutheranizmus morfológiája I–II. (1931/1932) című művében részletesen taglalja az evangélikusság teológiai, világnézeti, szociális tanait és tevékenységét. Dogmatikája nem kevesebb mint hat kiadást ért meg (A keresztyén hit, 1940). Etikája (A keresztyén ethosz) 1949-ben jelent meg.

Teológiai gondolkodásának kiindulópontja az úgynevezett „reális dialektika”, azaz a törvény és az evangélium határozott szembeállítása. Bűnös létünkből következően a törvénnyel először úgy szembesülünk, ahogy maga Luther is a kolostorban töltött évek során: a rejtőzködő, haragvó Istennel és annak teljesíthetetlen elvárásaival találjuk szemben magunkat. A törvénynek eme Istenét képtelenek vagyunk szeretni. Csak az evangéliumban Krisztus által megbékélt Istennel való találkozás ébreszthet igazi hitet és szeretetet a szívünkben. Ugyanígy az evangélium által születhet meg a „kegyelem vezérelte ethosz” is, amely többé már nem a törvény követelése miatt, hanem Isten gyerekeinek szabadsága által cselekszik. Ezzel a szabadságpátosszal, valamint a hitélmény hangsúlyozásával Elert tudatosan vállalta a reformációval való közösséget ugyanúgy, mint a kora 19. századi filozófiával (Fichte) és teológiával (Schleiermacher).

Befejezésül álljon itt egy fontos és sokatmondó gondolat a tudós és valóban nagy formátumú történésztől és dogmatikustól: „Úgy vélem, az a legfontosabb, hogy az ember mindenkor – életben s halálban – tudja és vallja, hogy Isten előtt megigazult, és hogy megértse, miért Krisztus és csakis ő jelenti az Isten előtti megigazulást.”

Blázy Árpád

::Nyomtatható változat::