Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

dr. Schulek Tibor

A történelmi zivataroktól terhes 20. század egyik nagy tanúja, dr. Schulek Tibor evangélikus lelkész 2004. február 3-án lenne százesztendős.

Apja, nagyapja neves építész volt, családja a 17. századtól kezdve számos nagy tekintélyű evangélikus lelkészt adott egyházunknak. Édesanyját igen korán elvesztette, emiatt hamar elkerült a szülői háztól. Iskoláit Németországban, majd Rimaszombatban végezte. Az 1919-es kommunista rémuralom és hazája vezető rétegének tehetetlensége láttán igen fiatalon, 15 évesen határozta el, hogy lelkész lesz. "Meggyőződésem, hogy a magyarság megújhodásának egyetlen útja, ha visszavezetjük Istenhez" - fogalmazta meg akkor.

Nagy hatással volt rá Ravasz László püspökkel való találkozása, akire mindig példaképként tekintett, s akihez később életre szóló barátsággal kötődött.

A Budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián kezdte teológiai tanulmányait, majd annak Sopronba helyezése után fél évig a Ráday utcai református teológiára járt. Ezzel egy időben beiratkozott a bölcsészettudományi kar magyar-német-angol szakára is. A teológia harmadik évét Sopronban, a negyediket Lipcsében végezte.

Sopronban letette a teológiai szakvizsgát, Budapesten pedig magyar-angol és német szakon alapvizsgázott.

1928-ban a Deák téri templomban avatta lelkésszé Raffay Sándor püspök. 1938-ban "summa cum laude" doktorált. Doktori disszertációját Bornemisza Péterről, neves evangélikus reformátorunkról írta. (Az egy évvel később művészi kiadásban megjelent, könyvvé kibővített disszertációt többek között Nemeskürty István is alapműként használta hasonló témájú könyvéhez.)

Még diákként Rimaszombatban ismerkedett meg a cserkészettel, akkor, amikor az még szinte ismeretlen volt Magyarországon. 1920-ban a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban az akkor alakult Bethlen Gábor Cserkészcsapat ifjúsági vezetője lett. Hallotta Karácsony Sándornak az igényes cserkészéletről szóló beszédeit. Ennek hatására lett lelkes munkása a regös cserkészetnek, amelynek célja a magyar népdalok éneklése, ápolása, minél szélesebb körben történő megismertetése volt. Ez a lelkesedése szerepet játszhatott későbbi tudományos munkássága, a himnológia általa művelt területének megválasztásában. Évtizedekig dolgozott a régi magyar egyházi énekek kutatásán és rendszerezésén. Unokatestvérével, Sulyok Imre orgonaművésszel közösen "Régi magyar istenes énekek" címmel jelentették meg 1945-ben az általuk összegyűjtött, már feledésbe merült egyházi énekeket.

"Cantate!" (Énekeljetek!") néven mozgalmat szervezett, mely országos szinten indította meg a régi magyar egyházi énekek tanítását, éneklését. A mozgalmat az ötvenes évek közepén leállították, de az általa szerkesztett próbaénekeskönyv énekeit a bizottság beépítette a Dunántúli énekeskönyv átdolgozott kiadásába. Több száz kötetes énekeskönyv-gyűjteményét a Győri Evangélikus Egyházközség könyvtárára hagyta. Élete végéig fájó sebe maradt, hogy politikai okok miatt Káldy Zoltán püspök kívánságára mellőzték a készülő új énekeskönyv szerkesztőbizottságából.

1932-ben megnősült. Majoross Edittel a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetségben végzett közös szolgálatuk alakította ki életre szóló szövetségüket. Házasságukból nyolc gyermekük született.

1930-ban tábori lelkész lett. Eleinte a Ludovika II.-n szolgált (itt angol- és némettanárként is alkalmazták), majd a Felvidék visszacsatolása után Kassára helyezték. 1943. január végén a Dontól visszavonuló II. magyar hadseregben Jány Gusztáv mellé került hadseregvezető protestáns tábori lelkésznek. Feladatát nem a fegyverek megáldásában, hanem az életveszélyben élők és a sebesültek lelki erősítésében, az elesettek méltó búcsúztatásában látta.

A háború végén feleségét hat gyermekükkel együtt azonnali hatállyal, minden értékük hátrahagyásával elűzték Kassáról. Az évekig tartó hányattatás 1948-ban ért véget, amikor Schulek Tibort Szabó József püspök beiktatta a komáromi gyülekezet lelkészi állásába. 1950-ben esperessé választották, e tisztségéről azonban 1954-ben le kellett mondania.

Küzdelmes életútja 1962-ben vett szomorú, de a korra nagyon jellemző fordulatot. Egy zárt körű lelkészi munkaközösségi értekezleten szükségesnek látta, hogy a hivatalos állami állásponttól eltérő egyházi véleményt fogalmazzon meg. Ezzel kritizálni merte az állam akkori abortusztörvényét, nemzetgyilkosságnak bélyegezve azt, és kifogásolta egyházának ebben a kérdésben mutatott megalkuvó, a Biblia tanításával ellentétes hallgatását. Káldy Zoltán püspök személyes nyomására az egyházi bíróság először a legsúlyosabb büntetéssel, hivatalvesztéssel (palástvesztéssel), majd évekig tartó pereskedés után állásából való elmozdítással és idő előtti kényszernyugdíjazással sújtotta az akkor ereje teljében lévő, még négy iskolás gyermeket nevelő lelkészt.

Évekig nem kapott fizetést, de névtelenül is igen sok segítség érkezett hozzá szinte az egész országból. A reá mért igazságtalan csapást emelt fővel, zokszó, panasz nélkül viselte. Néhány évvel később már számos neves közéleti személyiség vetette fel hasonló módon a nemzet pusztulásának problémáját, de számára felmentést csupán 1988, a rendszerváltozás előszele hozott. Néhány hónappal halála előtt, szinte halálos ágyán érte az egyházi rehabilitációról szóló hír.

Nem táplált haragot lelkében senki iránt, sohasem kérte rehabilitálását. Úgy érezte, hogy nem őt, hanem szeretett egyházát kell rehabilitálni. Azt fájlalta, hogy megfélemlített lelkésztársai alig merték szolgálatra hívni. Bencze Imre ezen kevesek egyike volt: sokat kockáztatva tette lehetővé esketési és keresztelési szolgálatait az édesapja által tervezett és számára is oly kedves kelenföldi templomban.

1963-ban, legnagyobb megpróbáltatásai idején írta Korompay Bertalan evangélikus testvérünk a következő sorokat Botta István, Kendeh György, Kutas Kálmán és Schulek Tibor igazságtalanul meghurcolt, félreállított lelkészeknek ajánlva:

"Bajnoki hős tornán küzdve szorultatok oldalt, / Egyenlőtlen erők összecsapása között, / El nem hagyva a jelt, mely alá esküdtetek egykor: / Bajnoki hős társak, sírva köszöntelek ím. / Eljön az év, mely feljegyzi az áldozat árát. / Küzdeni eszményért s halni dicsérve dicső."

Ha késve is, de eljött az év, mely legalább feljegyezte az áldozat árát.

Schulek Ágoston

::Nyomtatható változat::