EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

"A barátnőm esküvőjén voltam először evangélikus istentiszteleten, és bár nem neveltek vallásosan, nagyon megragadott az igehirdetés és az a családias hangulat, amely a közösséget jellemezte. Szerettem volna Istent megismerni és ehhez a gyülekezethez tartozni. Lelkészünk felkészített a keresztségre és a konfirmációra. Igazi örömmel töltött el, hogy Isten gyermekévé fogadott engem. De ezután kezdődtek a bajok. Férjem munkanélküli lett, egyik gyermekünk súlyosan megbetegedetett, és édesapámat váratlanul elvitte egy szívinfarktus. Baráti körünk pedig csak egyre csóválta a fejét: >>Ezért kellett neked az Isten meg a vallás, hogy az életetek rosszabbra forduljon? Hát így szeret az a jó Atya, akiről annyit áradoztál?<< Valójában már én magam sem tudom, mit higgyek. Igazságos az Isten, hogy megengedi a szenvedést gyermekei életében? Kérem, válaszoljon!"

Kedves, megpróbált hitű levélíró testvérünk szívének mélyéről a talán leggyakrabban elhangzó kérdés szakadt föl. Az Úr igazságosságának és a szenvedés értelmének firtatása életutunk egy-egy állomásán szinte megkerülhetetlen. A mostani helyzet szerint valamiféle kereskedői szemlélet, "adok-kapok" mentalitás jellemzi az Istennel való kapcsolatunkat, ezért meggyőződésünk, hogy templomlátogatásaink, kegyességünk és adományaink fejében jár nekünk az áldás és a gondtalan élet. Higgye el, hogy én mélységesen együtt érzek önnel, hiszen családomban sem a súlyos betegség, sem a korai, tragikus halál nem ismeretlen. Átéltünk kárörvendő, Isten szeretetét megkérdőjelező, sőt ellenséges, támadó emberi reakciókat is. De Isten Szentlelke tekintetünket Krisztus Urunk keresztjére irányította: megláttuk ott a bűntelen szenvedőt, amint értünk, bűnösökért áldozza életét. Megértettük, hogy milliószor több kegyelemben részesültünk, mint megérdemelnénk. Megtanultunk a szenvedés idején még inkább Istenre hagyatkozni, és nem a fájdalmas időszak okát, hanem a célját tudakolni tőle.

Az Ószövetség népe úgy tartotta, hogy az istenfélelem igazolása a gondtalan jólét. Amikor a becsületes, bűnt gyűlölő és az örökkévaló Urat imádó Jób egyik napról a másikra elveszíti minden kincsét, barátainak az a meggyőződése, hogy Jób életét titkos bűn terheli. Véleményük szerint a szenvedés, a szegénység és a gyász minden esetben a bűn büntetése. Hajlamosak vagyunk mi is így gondolkodni, és vonzódunk a sikerkereszténység idillikus képéhez. Pedig az Újszövetség fényében a Krisztus-követés legmeggyőzőbb bizonyítéka a kereszthordozás. Amikor az ember hitre jut, akkor szembe kell néznie azzal, hogy most már nem csupán a mindennapok batyuját kell hordoznia, hanem meg kell élnie az óember és új ember szüntelen belső harcát, a világgal való konfrontálódás krízishelyzeteit és az önmegtagadás útján kihordott, áldozatvállaló, másokért élő krisztusi természet világra jövetelét.

Természetesen olyan eseteket is feljegyez a Szentírás, amikor a szenvedés a nyilvánvaló bűn büntetése - gondoljunk például Abrámra, aki igen nehéz helyzetbe került Egyiptomban, mert letért Isten útjáról (1Móz 12,10-20).

Jób esetében azonban másról van szó. A sátán az, aki kétségbe vonja Jób hitét Isten trónja előtt. Tehát nem Isten teszi őt próbára: csupán hozzájárul ahhoz, hogy a sátán megkísértse őt. Ebből a helyzetből azután önként adódik a kérdés, amelyet választ váró kedves testvérünk is feltett: "Igazságos-e az Isten?" Jób egy pillanatig sem kételkedik Isten létezésében. Tudja, hogy él az Úr, de azt nem, hogy vajon igazságos-e. Talán az a legnagyobb nyomorúság és a legszörnyűbb kísértés, ha ez a kérdés szorongat valakit. Nagy fájdalmakat is elvisel az ember, ha Isten kegyelmes vezetése alatt tudja magát. De ha nem látjuk Isten arcát, akkor minden olyan félelmetes és sötét. Ámosz próféta könyvében olvashatjuk: "Ha valami baj éri a várost, nem az Úr hozza-e azt?" (Ám 3,6b) És különös módon, amint ezt megértjük, hallatlan békesség száll a szívünkbe, mert bármi is történhet velünk: ha el vagyunk rejtve az Úr szeretetében, akkor minden a javunkra szolgál. Ő rejtőzködő Isten, útjait nem szabad kételkedő lélekkel kutatnunk. Mit tesz Jób? A lehető legjobbat: imádkozik, és makacsul hisz.

Könyvének közepén világít ez a drága mondat: "Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött." (Jób 19,25) Prófétai szemekkel látja Jézus Krisztust, és már nem kételkedik többé Isten igazságosságában: keresztje meggyőzi Isten minden értelmet meghaladó szeretetéről. Mi is csak Isten Fiára nézve tudjuk bizakodva járni a nyomorúság völgyének útját, és ezt az utat kikövezi a szüntelen imádság. Mécsesként utat mutat rajta ez az ige: "Mert úgy szeretette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16)

Kérem az Urat, hogy kedves levélíró testvérem lelje meg belső békéjét, és legyen ereje a szenvedések kereszttüzében Jézusba kapaszkodni. Ajkán ne halkuljon el az Istent dicsérő ének és imádság, és ezekben az időkben még inkább vegye ki részét gyülekezete életéből! A felhők közül pedig utat fog törni magának a nap... Ha közben el is gyöngül picit, azért mégis tudja: "A legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára."

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::