A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

id. Hafenscher Károly

A múlt vasárnap zárult ökumenikus imahéten országszerte azt kapták útravalóul a gyülekezetek, hogy az év többi napján is keressék az alkalmat a közös imádságra, a békéért, a keresztények egységéért való együttes könyörgésre. Szívügye az imádság id. Hafenscher Károly nyugalmazott evangélikus lelkésznek, teológiai tanárnak is, akiről nemcsak az köztudott, hogy fordított imakönyvet németből, svédből (egy emlékezetes televíziós interjúban imakönyv-gyűjteményét is bemutatta), de az is, hogy – egy református és két római katolikus professzortársával együtt – minden évben részt vesz a Krisztus-hívők egységéért tartandó imahét úgynevezett „előkészítő anyagának” fordításában.

– Professzor úr, van egyáltalán értelme annak, hogy ebben a zajos, rohanó világban minden év januárjában összegyűljenek imádkozni a különböző felekezetű keresztények szerte a világban?

– Feltétlenül! Az imahét előtt kaptam egy telefonhívást, melyben egy testvérünk azt a kérdést tette fel: „Csak imádkoznak ilyenkor?” Az imádság szó előtt nem helyénvaló a „csak” szócska. A „csak” módosítószónak a kegyelem kifejezéssel együtt van létjogosultsága, abban az értelemben, ahogyan lapunknak adott interjújában Erdő Péter bíboros érsek használta: „Csak a kegyelem!”

Az imádság az ökumené szíve, mely Jézus Krisztus imádságán alapul. Ő főpapi fohászában tanítványai egységéért könyörgött Atyjához. Már az egyház születése előtt imádkozott azért, hogy tanítványai egyek legyenek, mert csak így hiszi el a világ, hogy őt az Atya küldte. Az Apostolok cselekedetei szerint a tanítványok Máriával együtt pünkösd előtt ugyanezért fohászkodtak, és pünkösdkor megtörtént a csoda: a Szentlélek kitöltése volt a válasz az imádságukra. Különféle emberek hitre jutottak, és megszületett az egyház. Megbizonyosodtak arról, hogy azt a Krisztust, akit megfeszítettek, Úrrá tette az Atya. Újra él, és jelekkel bizonyította, hogy továbbra is munkálkodik. Az apostoli levelek tele vannak hálát adó, áldó, könyörgő imádságokkal.

A Jelenések könyvének utolsó két versszaka jövendölés és imádság: „Bizony hamar eljövök” – mondja Jézus, ámennel erősítve szent ígéretét. A gyülekezet válasza: „Jöjj, Uram Jézus”. Ezután következik az áldó imádság: „Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.”

Minden szakadás ellenére a kereszténység három nagy ága, az ortodox, a római katolikus és a protestáns felekezet megmaradt imádkozó egyháznak (ecclesia orans). Ugyanígy az egyháztörténet jelentős alakjai mind imádkozó emberek voltak. Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc, Szent Bernát, Luther, Kálvin, Melanchthon, majd Loyolai Szent Ignác, Pázmány Péter, XXIII. János, VI. Pál, I. János Pál, II. János Pál és korunk neves szerzetesei, papjai, professzorai mind imádkozó keresztények. Bizony van értelme a keresztények imádságának!

– Az Ön által említett testvérünk kérdése bennem úgy visszhangzik: elég-e az imádság ma? A beszéd válsága idején nem kellene-e inkább többet cselekedni?

– Nem hiszem, hogy félteni kellene az imádkozó egyházat attól, hogy lebénul, vagy hogy kimenekül a világból, netán hátat fordít az embereknek. Karl Heim professzortól tanultam, hogy az egyháztörténelem rendszeresen imádkozó emberei voltak a legtevékenyebbek. Már az Ótestamentum nagyjai – Mózes, Dávid, Jeremiás, Dániel – Istennel párbeszédben álló, másokért is könyörgő emberek voltak. Átugorva az egyháztörténelem évszázadainak jeles alakjait, hadd említsek néhány nevet az elmúlt évtizedek imádkozó professzorai közül: a norvég Olaf Hallesbyt, a svájci Karl Barthot, a római Karl Rahnert, a filozófusként is jelentős Tillichet. A lelki ébredések emberei és a legjobb igehirdetők is tudták a nagy titkot: Jézus hív a belső szobába, és azután küld a világba. „Jöjjetek énhozzám mindnyájan”, és „menjetek széles e világra”. Az említett Hallesby írja, hogy az imádságra való igazi buzdítás nem azokban az igékben található, amelyek imádkozásra szólitanak fel minket, hanem Jézusnak azokban a szavaiban rejlik, amelyeket a Jelenések könyvében olvashatunk: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek…” (Jel 3,20) Imádkozni annyit tesz, mint Jézust beengedni az életünkbe.

– Ha ilyen fontos az imádság, miért nincs több látszata, eredménye?

– Hogy mennyi eredménye van, azt pontosan nem tudjuk, de hogy Isten meghallgatja kéréseinket – bár talán nem úgy, mint gondolnánk –, az számomra bizonyosság. Az ökumenikus imahéttel kapcsolatban is meggyőződésem, hogy az elmúlt évtizedek sokféle imádsága, egyéni és gyülekezeti könyörgése nem volt hiábavaló. Máris sokféle eredménye mutatkozik az ökumené terén. Ezért is hamis gyakorlat, ha mindig csak azért könyörgünk az imahéten, hogy Urunk hozza el az egységet, és közben elfelejtünk hálát adni mindazért, amit már adott az elmúlt 50-70 évben. Sőt Jézus Krisztusban máris van egység. Szava és személye a fundamentum.

– Észrevette-e a professzor úr, hogy az imaheti alkalmak sok helyütt szónoki mutatványokká változtak? Arra gondolok, amikor a többfelekezetű gyülekezet tagjai elsősorban arra figyelnek, hogy saját lelkészük miként tudja megállni helyét a testvéregyházak lelkészei között. Másrészt érzékelhető az is, hogy a szolgáló lelkész „ki akar tenni magáért”, hogy ne hozzon szégyent saját felekezetére. Mintha egyfajta versengés alakulna ki az imahéten, miközben a gyülekezeti tagok szabad imádsága elmarad. Az imahétből „prédikációverseny” lesz...

– Köszönöm ezt a gyakorlati kérdést. Magam is észrevettem hasonló jelenséget. Nehezen oldható meg, hogy egy népes gyülekezet tagjai egyenként imádkozzanak, szabadon, a korlátozott idő terhére, másrészt a hívek óhatatlanul ismétlésekbe bocsátkoznak. Gyakran előfordul, hogy az imádságból dicsekvés lesz: hálát adunk azért, hogy nem olyanok vagyunk, mint a többi ember (Lk 18,9–12). Megoldást talán az jelenthet, amit egy holland református gyülekezetben láttam az elmúlt őszön. A nagy létszámú közösségben tizenkét presbiter képviseli a gyülekezetet. Az imádság alatt csak ők állnak fel, és váltakozva mondják a közbenjáró imádságot a gyülekezet egyes rétegeiért. Hét közben a hívek elmondják nekik, hogy miért lehet hálát adni, mit szeretnének könyörgésben Isten elé vinni. Ezt talán az imaheteken is lehetne gyakorolni.

– Tudna más példát is említeni imádsággal kapcsolatos személyes tapasztalataiból?

– Szívesen! Lenyűgöz, gyakran megszégyenít, ha látok és hallok másokat imádkozni. Talán az olvasók többsége is tudja, hogy engem püspökeink mellé rendelt hosszú szolgálatom ideje alatt közös Urunk. Legemlékezetesebb élményeim közé tartoznak azok, amikor együtt imádkozhattam egyházunk vezetőivel. Nem felejtem el azt a mondatot sem, amit egyikük édesanyja mondott: „Nem mindenben értem a fiamat, de mindig imádkozom érte.” Bárcsak kritika helyett mi is többet imádkoznánk értük!

Egy alkalommal egy egyszerű, kevés iskolát járt földművelő testvérünk fohászkodott hangosan mellettem. Megrendülten hallgattam, milyen tömören, éretten fogalmazta meg könyörgését.

Máskor a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnökét hallottam, amint családi körben hangosan, természetesen imádkozott.

Külföldi szolgálatok közben is szinte meglepett, ha egy amerikai egyházi elnök, egy neves német püspök hivatalában vagy otthonában közös imádságra hívott. Vajta Vilmos világszerte ismert teológus professzorunk rendszeres imádkozó volt. Nemcsak imádságos könyveket adott a kezembe (például az „Imádkozzunk együtt Lutherrel” címűt), de tudtam, hogy kitartóan könyörög egyházunk minden szolgáló lelkészéért, gyülekezeteink népéért. Magam is láttam az imalistáját. Egyik legmélyebb írása is az imádkozó Lutherről szólt…

Nagy élmény volt az is, amikor otthonunkban együtt imádkoztunk az egyik finn érsekkel vagy a svéd érsekkel és feleségével.

A katonai puccs idején Monroviában egy bejárati lépcső alá zsúfolódva ültünk, és egy afrikai evangélikus püspök a fegyveres őrizet ellenére egyszerre elkezdett hangosan imádkozni, megkezdve a reggelre kitűzött áhítat tartását. Máskor pedig egy római katolikus professzor (a mai vatikáni egységtitkár egyik közeli munkatársa) kérte, hogy a bizottsági ülés előtt könyörögjünk együtt Isten áldásáért.

– Reménységünk szerint jövő januárban is világszerte lesz ökumenikus imahét. Személyes tapasztalatai alapján a professzor úr milyen tanácsokkal látná el az imahéten részt venni szándékozókat?

– Fontos, hogy ne nézzük le egymást amiatt, hogy esetleg másként imádkozunk: könyvből vagy szabadon, röviden vagy hosszan. Inkább tanuljunk egymástól, folyamatosan.

Ne csak egy héten át érezzük kötelezőnek a keresztény egységért mondott imádságot, hanem egész évben könyörögjünk egymásért otthon is, saját gyülekezetünkben is.

Az imádságot tartsuk olyan lehetőségnek, amellyel beengedhetjük Urunkat életünkbe! Az ő erejével szolgálhatunk, és mindig, újra meg újra tőle tanulhatunk imádkozni. Megváltó, csodatevő, evangéliumot hirdető Urunk mestere az imádságnak. Mi mindig csak tanítványok maradunk. De nap mint nap könyöröghetünk a tanítványok szavaival: „Urunk, taníts minket imádkozni!”

E. É.

::Nyomtatható változat::