Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Az angyal a húsvéti sírnál így szólt az asszonyokhoz: „…tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.” (Mt 28,5) Az egyház népe mindig a Megfeszítettet keresi. Amikor az igehirdetést hallgatjuk, amikor az oltár köré térdelünk, amikor odahaza Bibliánk fölé hajolunk, vagy amikor imára kulcsoljuk a kezünket, mindig Krisztust, a Megfeszítettet keressük. Ez fokozott mértékben így van böjt idején.

Böjt az egyházi esztendő egyik legszebb időszaka. Az igehirdetések böjt utolsó heteiben Krisztus szenvedéséről és haláláról szólnak, a gyülekezet böjti énekeket énekel. Az egyház igehirdetése mellett azonban mindig is ott volt és ott is lesz az egyházi művészet szolgálata. Mert az egyház kezdettől fogva szolgálatába állította a művészetet, hogy az a maga eszközeivel hirdesse ugyanazt az igét, amely alapján az igehirdetők szóltak a gyülekezetben.

Természetesen az egyházi művészet szoros kapcsolatban van a keresztény ünnepekkel, az egyházi esztendővel. Két középpont körül kristályosodnak ki a legcsodálatosabb alkotások: karácsony és nagypéntek körül. Azt azonban meg kell említenünk e helyütt, hogy képek és szimbólumok egész serege beszél a feltámadásról, és valójában az egész keresztény művészet mozgatórugója a feltámadáshit. A keresztény sír a feltámadás szimbólumaival van tele, és sohasem a gyász vagy a szomorúság jelképeivel.

Most, böjtben természetesen a böjti művészettel foglalkozunk. Ilyenkor nemcsak az igehirdetés, de a művészet is az értünk szenvedő és halálba menő Krisztust prédikálja. Mi, evangélikus keresztények Krisztus szenvedésében nem egy ember „tragédiáját” látjuk. Tudjuk, hogy ami a Golgotán történt, az érettünk történt. Az ő vére érettünk adatott, és kiontatott a bűnök bocsánatára.

A középkori szobrászat Krisztus-ábrázolása igen érdekes ebből a szempontból. A román kori művész Krisztusban az uralkodó, hatalmas királyt látja. Még a kereszten is király ő: áll és nem csüng. Szembenéz. Töviskoszorúja korona. A 13. századtól a gótikus művészet a szenvedő Krisztust ábrázolja: lehajtott fej, töviskorona, összekulcsolt lábak. – Érdekes, hogy már Luther előtt megtalálja a művészet azt a Krisztust, akit Luther is prédikált: az érettünk meghaló Megváltót (Dürer).

Nemcsak a képzőművészet, hanem a zene is hirdeti a böjti időszak üzenetét. Itt most főleg a passiókra gondolunk. Ma leginkább Bach passióit ismerjük, de jóval Bach kora előtt is – a 4. századtól kezdve – születtek passiók, passiójátékok. A korálpassió a gyönyörű gregorián dallamokba öltöztetve mondja el Krisztus szavait. Krisztus szenvedését már az első századokban elolvasták, elrecitálták, de csakhamar kialakult az a törekvés, hogy szereposztással adják elő őket. A középkorban karácsonyi és húsvéti játékokat is rendeztek a templomban; később ezek a liturgikus játékok elvilágiasodtak, és kikerültek a templomból. Az énekes, zenés passió viszont – megtartva az ige szövegét és a templom áhítatát – gyökeret vert a liturgiában.

A passió tehát Jézus Krisztus szenvedéstörténetének zenei megjelenítése. Bach mint „ötödik evangélista” János és Máté passiójában úgyszólván nagypénteki prédikációt mond a gyülekezetnek. Ő maga is a gyülekezettel együtt, megalázkodva, bűnbánattal telve kíséri végig Jézust a golgotai keresztig. Ezt bizonyítják az áriák és a korálok szövegei. Jó, ha nem mint koncertpublikum, hanem mint gyülekezet hallgatjuk meg nagyhéten Bach passióit.

Gáncs Aladár

::Nyomtatható változat::