Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A magyar közéletben – az Evangélikus Élet hasábjain is – egyre gyakrabban esik szó egyház és politika viszonyáról. Az egyházi iskolák finanszírozása, a december 5-i népszavazás vagy a miniszterelnök vatikáni útja folyamatosan napirenden tartotta a kérdést: milyen is a viszony az egyházak és a politika között? Rendszeresen jelennek meg ugyanakkor nyilatkozatok, interjúk egyházi vezetőktől vagy „nyílt levelek keresztény értelmiségiektől”, melyek politikai eseményekre reagálva vagy azokat megelőzve, harcias vagy békés hangnemben mind ugyanarra a szomorú tényre hívják fel a figyelmet: tizenöt évvel a rendszerváltozás után nincs közmegegyezés arról, hogy mi is az egyházak szerepe a mai Magyarországon. A jelenség persze nem új keletű, de mostanság az az érzésem, hogy az ügy egy veszélyes spirálba került, a „küzdelem” egyre ádázabb, az eszközök egyre nemtelenebbek.

Tekintettel arra, hogy már több mint négy éve nem Magyarországon élek, tisztában vagyok ítélőképességem korlátaival; személyes benyomásaim nyilván csak a hírekre, az újságcikkekre, a rövid otthoni tartózkodások során folytatott, ritka baráti beszélgetésekre támaszkodhatnak. Ennek ellenére engedtessék meg, hogy ezeket a szubjektív „élményeket” csokorba kötve megkíséreljek egy általánosabb érvényű tanulságot levonni, amely talán túlmutat a magyar közállapotok láttán egyre inkább terjedő általános elkedvetlenedésen.

December 10-én néhány napra hazautaztam. Mivel a karácsonyt Bernben terveztük tölteni, jó volt látni a rokonokat, barátokat. Három gyerekkel télvíz idején nem könnyen kel útra az ember, maradt tehát az ügyintézés, látogatás szólóban. A karácsony előtti budapesti forgatagban gyakran lehet találkozni ismerősökkel; velem is ez történt. Egy bevallottan liberális és egy közismerten konzervatív egykori iskolatársammal hozott össze a sors, az egyikkel történetesen a „Jobbik” elnevezésű politikai formáció által felállított fakereszt előtt. Harmadik gyerekünk születését említve mindketten szinte szó szerint ugyanúgy reagáltak: „Na ja, ha a főnöknek öt van…” – utalva ezzel arra, hogy néhány éve az Orbán Viktor vezette kormány államtitkára voltam. Miután biztosítottam őket arról, hogy – noha a nevezett politikust nagyra tartom – sem a gyermek nemzésekor, sem pedig a születésénél, de még a családtervezésnél sem ő járt a fejemben, forgó gyomorral mentem tovább. A „Jobbik” fakeresztjére pillantva először derültem a „Megszületett a megfeszített” felirat nyelvi leleményén, a mondat tartalmának abszurditása – a betonba öntött fakereszt csúfságával együtt – azonban inkább elszomorított. Amikor Budapest utcáin évtizedek óta gyönyörű szakrális épületek hirdetik, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”, akkor hogy jön ahhoz bárki is, hogy szálkás deszkából tákolt keresztekkel vagy alumíniumcsőből összerakott menórákkal igyekezzen emlékeztetni minket a Biblia igazságára?

Vasárnap elmentem gyülekezetem délelőtti istentiszteletére. Az igehirdetésben hamarosan az egy héttel korábbi népszavazás eredményére terelődött a szó. Lelkészünk költői kérdése – nevezetesen az, hogy annak ellenére, hogy a népszámlálás során hetven százaléknyi honfitársunk mondta magát kereszténynek, most mindössze 1,7 millió ember szavazott a kettős állampolgárság bevezetése mellett – azt az állítást implikálta, mely szerint aki rendes keresztény, az csak igennel szavazhatott. Az előttem lévő padsorban egy fiatal pár (sajnos nem gyakori látvány templomainkban) látványosan elégedetlenkedett, ketten-hárman pedig felálltak és kimentek. Magam mély szomorúsággal vettem tudomásul a népszavazás eredménytelenségét, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy lehet-e és – az előttem ülő fiatal pár elégedetlensége láttán – érdemes-e ily határozottan összekapcsolni a nemzeti szolidaritás és a keresztény hit kérdését.

Az adventi prédikációban „az új Ádám” megszületésére várva a befogadás bibliai parancsára utalt lelkészünk. Pál apostol kifejezése felidézte bennem Bortnyik Sándor 1924-ben készült festményét, melynek kissé „blaszfém” címe: Az új Ádám. A képen egy talapzaton álló, utolsó divat szerint öltözött, jól fésült férfiú látható, a talapzatból kiálló kurbli nyilvánvalóan az új Ádám és a modern ember gépiességére, irányíthatóságára utal. Nem sokkal korábban olvastam egy statisztikát, amely szerint Európában a magyarok töltik a legtöbb időt a televízió előtt. Nem kell tehát manapság a kurbli, az emberek leülnek és nézik azt, ami – tisztelet a kevés kivételnek – divatot teremt, sekélyesen szórakoztat, közhangulatot alakít, az egymás iránti szolidaritásra (akár nemzeti, akár más keretben) azonban a legritkább esetben buzdít. Ami esetleg negyven év agymosása alatt nem sikerült, az sikerül most a szellemi környezetszennyezéssel, melynek hatásaira – a statisztika tanúsága szerint – mi, magyarok különösen érzékenyek vagyunk. Az új Ádámok tehát egyre nagyobb számban élnek velünk együtt, akár tetszik, akár nem. Az egyháznak pedig őket is kézen kell fognia, sőt: leginkább őket kell kézen fognia. Ezért érvelni egy nemes ügy mellett, mint amilyen például a kettős állampolgárság is, helyénvaló és fontos. Ugyanakkor minősíteni, akár csak utalásszerűen is megkérdőjelezni azoknak a keresztény hitét, akik nem fogadják el egy adott kérdésben az egyház álláspontját, súlyos hiba.

Autóvezetés közben az Esti krónikában a Pénzügyminisztérium politikai államtitkárának nyilatkozatát hallgattam. A riporter arról faggatta, hogy milyen állampolgári javaslatok érkeztek a minisztérium internetes fórumára, melyet a 2005-ös költségvetés amolyan „társadalmi vitájának” szántak. Az államtitkár az elsők között említette az egyházak költségvetési támogatásának csökkentését, és ezt később újra megismételte. A népszavazást megelőzően a Medgyessy-kormány egykori egészségügy-minisztere „dobta be”, hogy a kórház-privatizáció elutasítása esetén bizony felül kell vizsgálni az egyházak által működtetett vagy működtetni kívánt egészségügyi intézmények helyzetét is. Az egyházi iskolák finanszírozását vagy a miniszterelnök vatikáni tárgyalását már nem is említem, a helyzet így is világos: a jelenlegi kormány pontosan tudja, hogy az új Ádámok – és persze Évák – országában az egyházaknak való odamondogatással híveket lehet szerezni. Ezt egyébként egy, a kormány által megrendelt közvélemény-kutatás eredményeivel is igazolni próbálják. Ennek adatai szerint ugyanis az ország polgárainak csupán tíz százaléka tekinti valóban élete meghatározó elemének a vallást.

Bernbe visszatérve karácsony előtt néhány nappal az interneten olvastam a „keresztény értelmiségiek”, köztük Donáth László lelkész testvérünk nyílt levelét, melyben megkövetik azokat a híveket, „akik Isten igéjének egyházaink általi megerőtlenítése miatt az evangélium nélkülözőivé, az evangélium megszomorítottjaivá váltak”. A szerzőket „gyötrő szégyenérzettel tölti el egyházaiknak a szolgálatban való elméltatlanulása”. A levélírók szóvá teszik az egyházak jobboldali elfogultságát, ennek egyik aktuális megnyilvánulásaként azt a „tényt”, hogy az egyházi iskolák költségvetési megrövidítése kapcsán „püspökeink tiszta lelkű gyermekeket rángattak bele politikailag kétes értékű akcióikba”. Felróják „egyházainknak”, hogy a népszavazás kapcsán az „igen” mellett agitáltak, hogy „látványos egyértelműséggel hallgatnak akkor, amikor a náci szellem magyarországi feltámasztásának látványos kísérletéről értesülnek”, valamint hogy „kezdettől fogva elzárkóznak a soraikban húzódó pártállami ügynökök átvilágítását óhajtó elemi erejű közéleti-etikai kívánalomtól”.

Bevallom, nehéz szívvel olvastam ezt a karácsonyt közvetlenül megelőző súlyos episztolát. Donáth László a konfirmációmat követő években segédlelkészként szolgált Kelenföldön, sok jó hangulatú, hitben és tudásban erősítő ifjúsági óra emléke köt hozzá. Sokakkal ellentétben én azon sem háborodtam fel, hogy a liberálisok által kikosarazva képviselői mandátumot szerzett a szocialisták színeiben. Az ő családi indíttatásával valóban megvolt annak a lehetősége, hogy hiteles baloldali személyiség váljon belőle. A hiteles baloldaliság ugyanis – amint ezt a nyugat-európai protestáns egyházak számtalan állásfoglalása is bizonyítja – korántsem összeegyeztethetetlen a kereszténységgel, sőt. Egyházunk taktikai érdekei pedig igenis megkívánják, hogy legyenek olyan, az egyházhoz szorosan kötődő emberek, akik képesek fenntartani a kapcsolatot a demokratikus Magyarország legkülönbözőbb szervezeteivel. Eddig úgy tűnt nekem, hogy ezt az együttműködést a súrlódások ellenére mindkét fél üdvözli. Donáth László az általa oly sokat kritizált Orbán-kormány idején nagy állami és egyházi támogatással – és persze dicséretes fáradhatatlanságával – felépítette a csillaghegyi gyülekezet új templomát. Éppen ezért volt érthetetlen számomra, hogy nevét felfedeztem egy ilyen, részigazságokat kétségtelenül tartalmazó, de igazságtalanul általánosító, stílusában pedig álságosan kenetteljes levél aláírói között. Az átvilágítással kapcsolatos – az egész országot érintő – áldatlan zűrzavarral mindnyájan tisztában vagyunk. De hogy írhat alá egy nyilvánvalóan politikai indíttatású levelet egy evangélikus pap, aki tudván tudja, hogy az ő egyházának vezetői nagyon is – sokak szerint túlzottan is – csínján bánnak a nyílt politikai állásfoglalásokkal, nem rángatnak gyermekeket sehová, Sztehlo Gábor örökségét ápolva pedig következetesen elutasítanak minden előítéletességet? Nem lehet hitelesen felróni az egyházban a pártosságot, ha magunk evangélikus lelkészként és keresztény értelmiségiként ilyen pártosak vagyunk. Az általánosításról – amely aztán végképp nem értelmiségi erény – nem is beszélve. Ha pedig egyházunk egyik lelkésze – úgy is, mint keresztény értelmiségi – nem ért egyet az egyház némely álláspontjával, akkor ezt a véleményét előbb talán belső fórumokon és nem a Népszabadság hasábjain kellene megosztania a közvéleménnyel.

A politikai pártoknak nem lehet persze a szemükre vetni, ha a szavazatmaximálást tekintik legfőbb feladatuknak, a választási kampányra készülve igyekeznek megtalálni azokat a témákat, amelyek minél több ember számára teszik vonzóvá az adott párt üzenetét. Az elmúlt hónapok eseményei alapján úgy tűnik, hogy az egyházak ügye slágertéma lesz a továbbiakban is. Az egyházi reakciók – különösen katolikus testvéreinké – olykor persze nélkülöznek minden taktikai érzéket, és csak arra jók, hogy a „csuhásokról” élő hamis sztereotípiákat erősítsék.

Kinek jó ez az acsarkodás? Mikor fogják belátni a szekuláris magyar állam képviselői, akármennyire is baloldali-liberális elkötelezettségűek, hogy az egyházak nemcsak akkor „társadalmilag hasznosak”, amikor szeretetszolgálataik révén segítenek az elesetteknek, hanem akkor is, amikor iskoláik a tanulmányi eredményeket illetően az országos ranglista élén állnak, a világiaknál jóval kevesebb drogos gyereket „termelnek”, amikor kórházaikban az elhivatott gondoskodás okán a gyógyulásnak is jobbak az esélyei, vagy amikor az általuk képviselt családmodell az egyetlen ellenpontja a jelenlegi tragikus népességfogyásnak? Mikor fogják belátni, hogy a fentiek fényében a hitéleti támogatás sem az ateista többség adóforintjainak elherdálása a kisebbség lelki üdvének érdekében, hanem az ország további működőképességébe és fejlődésébe fektetett tőke? És mikor fogják belátni az egyházak képviselői, hogy manapság következetesen kell ugyan érvényesíteni az egyházakat megillető jogokat, de már nem lehet a régmúltból ismert ideológiai közhelyekkel érvelni, hanem folyamatosan fel kell hívni a figyelmet az egyházak előbb említett konkrét társadalmi hasznára? És persze tényleg nem szerencsés a szószékről „pártpolitizálni”, vagy akár politikusként szószékre állni.

A fenti sorokat már megírtam, amikor az Evangélikus Élet január 30-i számában elolvastam Fabiny Tamás „lelkészi érintettsége okán” írott cikkét. Az én „laikus érintettségem” hasonló következtetésre jut: ha ez a jelenleg érzékelhető tendencia folytatódik, a kereszténység félreértése (szándékosan és jóhiszeműen kerülöm a „keresztényellenesség” kifejezést) egyre inkább elharapódzik, a nyilatkozatok mindkét részről tovább radikalizálódnak, annak mindnyájan csak a kárát láthatjuk. Talán még nem késő figyelmeztetni minden érintettet: hátrább az agarakkal! Itt már nem csupán egyházaink, intézményeink vagy politikai pártjaink sorsáról van szó, hanem az emberi együttélés legelemibb szabályai, a társadalom működésének alapfeltételei kerülnek veszélybe. Ennek magakadályozása pedig mindnyájunk közös érdeke.

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::