Liturgikus sarok

Luther és az istentisztelet 15.

Hozzászólás a cikkhez

A lutheri reformáció nyomán átalakult az addigi gyónási gyakorlat. A reformátor a keresztény ember szabadságára, a bűneit felismerő és azok alatt szenvedő ember vágyódására, a felszabadult lélek természetes igényére bízta a nagy lehetőséget.

Ma sok szempontból téma a gyónás, többféle az értelmezés, eltérő a használat. Amikor más egyházakhoz hasonlítanak minket – nem egy embertől hallottam –, így mondják: nálunk nincs gyónás. Ez nem igaz. Az evangélikus egyházban és kegyességben van istentiszteleti és magángyónás egyaránt. Akkor is, ha ez utóbbival kevesebben élnek. Amikor istentiszteleti gyónásról szólnak, akkor azt mondják, az evangélikus egyházban ez szorosan összetartozik az úrvacsorával. Nem így van. Nemcsak azért, mert szerte a világon a lutheránus egyházak többségében nem kapcsolódik össze a kettő, hanem azért sem, mert az úrvacsorára való felkészülésnek gazdag a lehetősége, abban elsősorban a hit dominál, és csak másodsorban a bűnbánat. Éppen ezért különösen fontos és érdekes, hogy mit mond erről Luther.

A reformátor jó néhány alkalommal foglalkozott – igehirdetésekben, írásaiban, hitvallásaiban – a gyónás ügyével. Nemcsak az írásban fennmaradt anyagok, de korabeli illusztrációk is jelzik, hogy a bűnbánat és a bűnbocsánat Luther számára központi jelentőségű volt, szinte harmadik szentségként gondolkodott róluk. Mégis a legegyszerűbb, ha a Rövid biztatás gyónásra című írására koncentrálunk, mely magyarul a Luther Márton négy hitvallása című kötetben található meg. Két fontos gondolatsort emeljünk ki:

„Mindig azt tanítottuk a gyónásról, hogy az szabad legyen. Megszabadultunk, és megadatott nekünk: nem kell kényszerítésre vagy félelemből gyónnunk; mentesülünk attól a gyötrelemtől, hogy pontosan felsoroljunk minden bűnt; és ezenkívül az az előnyünk is megvan, hogy tudjuk, hogyan kell azt üdvösségesen használnunk lelkiismeretünk vigasztalására és erősítésére.”

„Ha tehát gyónásra biztatok, csak arra biztatok mindenkit, hogy legyen keresztény. Ha ráveszlek erre, akkor már a gyónáshoz is elvezettelek. Mert aki arra vágyódik, hogy jó keresztény, bűneitől szabad és vidám lelkiismeretű legyen, az már igazán éhezik és szomjazik, és kap a kenyér után.”

Mit tanít tehát Luther a gyónásról? Egyrészt azt, hogy senki számára nem lehet kötelezővé tenni sem magán, sem közösségi formában, de a bűnök felsorolása sincs előírva, hiszen az ember még számba venni is képtelen mindazt, amit Isten, ember és önmaga ellen vétett. (Ez nem zárja ki azt, hogy bizonyos helyzetekben viszont a bűnvallás lényegéhez tartozik, hogy az ember nevén nevezze a vétket.) Másrészt azt tanítja, hogy a keresztény élet nélkülözhetetlen vágya és mozdulata a bűnvallás, azaz hogy Isten kegyelmére bízva magunkat megvalljuk bűneinket, és elfogadjuk a bűnbocsánatot.

A reformátor többféle gyónásról beszél. Az egyik az Isten színe előtt zajló, a másik a felebarátunk előtt történő gyónás. Ezeket azonban általános bűnvallásnak nevezhetjük. Ilyen tartalmat hordoz az Úrtól tanult imádság is. A felebarát előtt végzett gyónás azt jelenti, hogy egymásnak meggyónjuk vétkeinket, és megbocsátunk, mielőtt Isten elé lépünk, és bűnbocsánatért könyörgünk. Ha a nyilvánosan zajló bűnbánat mellett úgy érezzük, van valami, ami „különösen terhel és kísért minket”, ha van valami, ami úgy átjár, hogy nem találunk megnyugvást, ha a hitünket gyengének érezzük, akkor jött el a „titkos gyónás” ideje. Luther szerint ez nincs parancsba foglalva, mint a nyilvános bűnbánat, de bárki élhet vele, ha rászorul. (Lehet az Isten hivatalos, odaszánt életű szolgája, de bármelyik keresztény testvér is, aki Isten igéjét személyesen hirdetve segít nekünk.) Ennek a hátterében az a krisztusi mandátum áll, amelyben tanítványaira bízta a feloldozás szolgálatát (Mt 18,15-től).

Luther kiemeli, hogy jól el kell különítenünk a gyónás ember által és Isten által végzett részét. A mi részünk: elpanaszolni bűneinket, és vágyni a vigasztalásra, felüdülésre. A másik részben Isten cselekszik úgy, hogy egy ember szájába adott igével feloldoz bűneinkből.

Egyházunknak, evangélikus gyülekezeti tagjainknak újra fel kellene és lehetne fedezniük azt a kincset, amelyet Isten a közös és a személyes gyónásban nekünk ajándékoz. Az elkövetkező időszak belső megújuláskeresésében – hiszem – ez is napirenden lehet.

Hadd álljon itt végezetül Luther iratának rövidített záróbekezdése: „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem Hozzád, ó Isten. Lásd, így kellene helyesen tanítani a gyónásról. Így lehetne megkedveltetni és megszerettetni, hogy az emberek jönnének és futnának utánunk, többen, mint szeretném. Hadd kínlódjanak mások, akik nem becsülik ezt a kincset, és elzárkóznak tőle. Mi azonban emeljük fel kezünket, dicsérjük és áldjuk Istent azért, hogy ezt az ismeretet és ezt a kegyelmet kaptuk. Ámen.”

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::