A vasárnap igéje

Böjt 1. vasárnapja (Invocavit) – Zakariás 3,1–7

Hozzászólás a cikkhez

A cím a vasárnap ősi bevonulási zsoltárából, a 91. zsoltárból vett idézet. Hadd kérjem az olvasót, hogy vegye kézbe a Szentírást, és a böjti időre készülve imádkozza végig ezt a csodálatos zsoltárt!

Invocavit vasárnapján a negyvennapos böjti időszak nyitóakkordja csendül fel a liturgiában és az igehirdetésben. Ha figyelünk a kiválasztott énekek szövegére és dallamára, az imádságokra és a felolvasott szent igére, akkor a böjt titka bizonyosan meg fogja érinteni a lelkünket.

Érdemes figyelmet szentelnünk a böjti vasárnapok nevének és témájának is. Ezek nemes keretet adnak az előttünk álló istentiszteleteknek.

Ezen a vasárnapon az ördög munkáját lerontó, a kísértővel szemben győzedelmes Krisztus áll előttünk (1Jn 3,8). Ne becsüljük le a kísértő – más néven gonosz, sátán – személyét és világunkban megnyilvánuló valós hatalmát! Figyeljük éberen magánéletünket, egyházi és közéletünket, ahol naponta szembenéz velünk a kísértő, és emberfeletti erejével igyekszik tőrbe csalni és Isten ellen hangolni bennünket. Volt olyan idő (sőt még jöhet is!), amikor ördögről, gonoszról nem volt szabad prédikálni. A „gonosz időkben” általában tilos a gonoszról való beszéd. Így volt ez a nem is olyan távoli múltban, a nácizmus és a kommunizmus éveiben.

Ha elolvastuk a 91. zsoltárt, keressük meg Bibliánkban a mai vasárnap többi igéjét is. Ősi hagyomány, hogy Invocavit vasárnapján Jézus megkísértésének történetét olvassák fel az evangéliumból (Mt 4,1–11). A Zsidókhoz írt levél ezzel összecsengve vallja az Újszövetség főpapjáról, hogy kísértést szenvedett (Zsid 4,14–16). Kísértés érte Jézust legközelebbi tanítványán, Péteren keresztül is (Mt 16,22). A gonosz újra és újra megjelent Jézus közelében. Ő az az „ősi kígyó”, akit Isten ítélettel sújtott már az édenkerti bűneset után is (1Móz 3,14); aki egykor Jóbot is megkísértette; akiről Zakariás mint vádlóról szól; akivel szemben Jakab apostol kitartásra buzdít (1,12–15), és ő az, aki „belement” Júdásba (Lk 22,3; Jn 13,21–27), mielőtt felkelt az utolsó vacsora asztalától, hogy sietve véghezvigye árulását. A Biblia sokszínűen, hol megszemélyesítve, hol mitikus formában beszél e láthatatlan hatalomról, amely kezdettől fogva úgy tör az ember életére, hogy Isten ellen fordítja.

A szószékről hangzó ige prófétai látomása a régmúltból idézi lelki szemeink elé azt a Jósua főpapot, aki a babiloni fogság hetven esztendejének végén töltötte be tisztét, és népével együtt hazatérve azon fáradozott, hogy az ígéret földjén új rend szülessen. A látomásban mégis a sátán vádlottjaként jelenik meg, amint piszkos főpapi öltözetben, némán áll Isten angyala előtt. A látomás értelmét és Jósua bűnét sok teológus sokféleképpen próbálta megfejteni. Nekem úgy tűnik, hogy a leglényegesebb Jósua főpapi tiszte. A főpap szolgálatának legfőbb mozzanata volt, hogy Isten színe előtt évente bocsánatért esedezett népe minden bűnéért, a maga vétkein kezdve. A látomásban Jósua főpap még némaságával is kiáltott, és ezért Isten meghallgatta. A főpap – és benne az egész nép – bűnbocsánatot nyert. Új ruhába öltöztették, és megtisztult. A kegyelem bizonyosságát fejezi ki ez a kép. Isten nem marad néma, ha a bűnös ember hittel kiált hozzá.

Az igazi böjtölés során – amely a büszke protestánsoknak is ajánlott – az ember megtisztul, és testében-lelkében megerősödik. A böjtölő felismeri, hogy élete bűntől terhes, és ezért lelkének ruhája piszkos, akárcsak Jósua főpapé.

A böjti csendességben a Szentírás is feltárja titkát, és a Lélek vezetésével Jósua főpapban az igazi főpap előképét láttatja meg. Több mint ötszáz évvel később egy másik Jósua – akinek nevét Jézusnak ejtették – egyenesen azért jött a világba, hogy a vádlottak padjára üljön. Vádolták, megverték, beszennyezték ruháját, végül megölték. Amikor minden vád és átok rászállt, ő főpapként járt közben minden emberért. Isten elfogadta áldozatát, és – ennek jeleként – harmadnapon „új ruhába” öltöztette, angyalok által megdicsőítette, végül jobbjára emelte. Mindez már nem egy próféta látomásában, hanem a valóságban történt. Aki azóta a názáreti Jézus nevében kiált Istenhez, azt ő meghallgatja mint drága áron megváltott gyermekét. Elejti az ellene szóló vádat, hiszen vádlója legyőzetett. Ha nem is némult még el, szavának Krisztus erőterében nincs többé ereje.

Böjtölve imádkozzunk, hogy e hitünket soha ne veszítsük el, és benne meg ne inogjunk, nehogy hangos sírás fakadjon miattunk a mennyben!

Imádkozzunk! „Krisztus, ártatlan Bárány, / Ki miértünk megholtál, /A keresztfa oltárán, / Nagy engedelmes voltál. / Viselvén bűneinket, /Megváltottál minket. Adj békességet, / Ó, Jézus, ó, Jézus!” (EÉ 188,3)

Gregersen Labossa György

::Nyomtatható változat::