Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A tékozló fiú példázatának három főszereplője van: az apa és két fia. Attól függően, hogy melyikük személyét helyezzük a középpontba, a példabeszéd három különféle olvasatát különböztethetjük meg.

Jézus példázatai általában vitahelyzetben születtek, a farizeusok és írástudók elleni polémiaként. Legelőször tehát az otthon maradt testvérnek szóló ironikus üzenetként értelmezhetjük a történetet: irigy vagy arra, akit a saját mércéd szerint méltatlannak tartasz? Nem tudsz együtt örülni a hazatérő testvérrel és a mennyei Atyával? Azt hiszed, hogy te vagy a jó fiú, miközben legszívesebben sokkal durvább dolgokat tennél, mint az öcséd, de annyival hitványabb is vagy nála, hogy még ahhoz sincs elég merszed, amit ő megtett? Saját felfogásod szerint te vagy a gazda a házban, mégsem érzed benne otthon magad? Lehet, hogy valójában jobban várod már apád halálát, mint amennyire az öcséd türelmetlenkedett, amikor előre kikérte az örökség ráeső részét? Görcsösen meg akarsz felelni apád vélt elvárásainak, miközben azt hiszed, szívességet teszel neki azzal, hogy rosszul érzed magad a bőrödben? Így néz ki egy ember, akiről azt mondja a gazdag apja: „…mindenem a tied” (Lk 15,32)? Valójában nem te vagy az, aki feleslegesen eltékozlod az életedet, miközben ezt senki nem várta tőled; ráadásul emiatt mégis másoknak teszel szemrehányást?

A kisebbik fiú sorsa felől nézve Kierkegaard „rezignáció lovagja” jelenik meg a szemünk előtt. Ez a mozzanat erőteljes hangsúlyt kap a hagyományos evangélizációs igehirdetésekben is: ismerd fel, hogy bűnös vagy! Ismerd fel, hogy hiábavalóságokra fecsérled a tehetségedet! Ismerd fel, hogy méltatlanul lejárattad magadat, elhagytad otthonodat, szétszórtad kincseidet! Magadra maradtál, és most már bárkivel barátkoznál, de senki sem áll szóba veled. Olyanok sem, akik fel sem érnek hozzád. Térj végre magadhoz! Szállj magadba! Hagyd ott ezeket a disznókat, hagyd ott a moslékos vályút! Hiszen úgysincs semmi vesztenivalód! Ennél még az is jobb, ha apád kidobat; de nem fog kidobatni, hiszen szolga még lehetsz a házában, ha már fiú nem is… Szedelődzködj hát, indulj! Hazafelé vezet egy út!

Mégis az apa személye a legizgalmasabb. Luther is az „irgalmas Istent” kereste. Hol találta meg? Hiszen az Isten ilyen! Ez az evangélium üzenete! Az Isten nem zordon és kegyetlen bíró, hanem lelke mélyéig meghatódni képes, szerető atya. Haszontalan gyermekét sem tagadja meg. Örül neki, amikor visszatér. Nem szolgának veszi fel, hanem fiaként fogadja, mint aki elveszett, és íme, előkerült! Isten a tékozló atya. Tékozolta vagyonát felelőtlen, kalandor fiára, de tékozolta vagyonát az otthon maradt fiúra is, aki ugyanennyire nem becsülte meg ezt az ajándékot. Aztán pazarlón tékozolta szeretetét, aggodalmát és irgalmát olyanokra, akik arra nemcsak hogy nem szolgáltak rá, de meg se becsülték, sőt visszavonhatatlanul el is játszották azt. Hát ilyen Istenünk van! Ilyen Atyánk van.

Miért is jutott eszembe a talentumokról mondott példázat? Volt, aki az egyet kendőbe csomagolta és elásta. Volt, aki az ötöt gyakorlatilag kockára tette. Emberi értékítélet szerint az előzőt dicsérnénk meg, és az utóbbit korholnánk. Elvégre az első „vigyázott” a rábízott kincsre, gondosan megőrizte, nem tett vele semmi rosszat. Elrejtette az időjárás viszontagságai, a korrózió által okozható károk és a tolvajok elől. Ugyanúgy adta vissza jogos tulajdonosának, ahogyan megkapta. Ezzel szemben a másik forgatta, kereskedett vele. Az előző azért volt ilyen óvatos, mert kíméletlennek ismerte a gazdát. Félte őt. Nem akarta magára idézni jogos haragját. „Legjobb, ha semmit nem teszek. Abból nem lehet baj” – fogalmazta meg túlélési stratégiáját. A másik viszont, úgy tűnik, felelőtlen volt, és vakmerő. Nem is gondolt azzal, hogy esetleg el is veszítheti a rábízott javakat.

Bármennyire meghökkentő is a történet vége, már nem lepődünk meg rajta, hiszen jól ismerjük, még ha nem is értjük. A példázatbeli gazda a hazardőrt dicsérte meg, és az óvatostól elvette azt a keveset is, amit megőrzött. Milyen kár, hogy Jézusnak nincs erre a példázatra egy olyan változata is, amelyben a soktalentumos merő-nyerő szépen belebukik abba, hogy kockáztatott! Akkor vajon mit mondana a történet végén? – Rájöttem, hogy miért jutott eszembe ez a példázat az előzőről: hiszen a tékozló fiú példázata pont ilyen! Ott ugyanis a hazardőr mindent bukik, aztán hazamegy, és az atya várja. De micsoda hazardőr ez? És micsoda atya?

Lehet, hogy Jézus ezt a példázatot valójában saját magáról mondta? Gondoljuk csak tovább: Jézus is elhagyta az atyai házat. Hozta az örökségét, és annak rendje s módja szerint el is tékozolta azt az utolsó fillérig mindenféle alja népségre. Olyanokra, akik sem méltók nem voltak rá, sem élni nem tudtak vele. Viszont csúnyán visszaéltek mindennel, majd gyalázatában magára hagyták. Amikor már senkije és semmije sem volt, szívesen jóllakott volna ezeknek a disznóknak az eledelével is, de abból sem adott neki senki. Itt maradt egy számára idegen és ellenséges világban, testi, lelki és szellemi partner nélkül, teljesen kiszolgáltatottan és magányosan. Aztán magába szállt, és visszament az Atyához. Ő pedig eléje futott, magához ölelte, és a házába vezette. Megmosdatta, tiszta ruhába öltöztette, gyűrűt húzott az ujjára, és nagy lakomát rendezett a tiszteletére. „…mert ez az én fiam (…) elveszett és megtaláltatott.” (Lk 15,24) Most erre a lakomára vagy te is hivatalos. Elfogadod-e a meghívást, vagy ráncolod a szemöldököd?

Bartha István

::Nyomtatható változat::