Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt hetekben gyakran láthattunk a római Szent Péter térről közvetített tudósításokat, hiszen a II. János Pál pápa haláláról, temetéséről és a pápaválasztó konklávéról szóló híradások száma világszerte messze meghaladta a minden korábbi politikai eseményről, természeti katasztrófáról szóló híradásokét. A katolikus egyházfő emberi nagysága, szenvedésének hitelessége, történelmi érdemei még azokat sem hagyták hidegen, akik korábban semlegesen vagy akár ellenségesen nyilatkoztak róla és egyházáról. Bernini nagyvonalú oszlopsorai által közrefogva, a Szent Péter-bazilika lenyűgöző méretei láttán a világ politikai vezetői eltörpülve szegezték tekintetüket az egyszerű cédrusfa koporsóra, mely a reneszánsz homlokzat előtt, a színes papi ruháktól körülvéve még egyszerűbbnek hatott. Kétségtelen, hogy a lengyel pápa nemcsak holtában, hanem életében is megbecsülést és tiszteletet érdemelt. Személyisége önmagában, a hatalmi jelvények nélkül is hatott. A földi hatalom azonban külsőségekkel is jár. Tudták ezt a Szent Péter-bazilikát (többnyire a búcsúcédulák bevételeiből) építtető pápák, de ez vezette II. Vilmos porosz császárt is, amikor a 20. század elején megépíttette a berlini dómot. A két templom közötti hasonlóságot nehéz nem észrevenni.

Trón és oltár

1. február 27-én a császár és családja, valamint az összes létező porosz notabilitás jelenlétében szentelték fel az Unter den Linden keleti végén a Hohenzollernek udvari templomát, a berlini dómot. Az épülettel voltaképp kezdettől fogva majd mindenki elégedetlen volt. A "dekadens udvari építészet" a demokratáknak túl autokratikus, a modernistáknak túl díszes, a német nacionalistáknak túl olaszos, a hagyománytisztelő evangélikusoknak pedig túl katolikus volt. (A felszentelést követően az egyik vitriolos újságcikk meg is állapította: "...a dómban és az avatási ünnepségen egy valami tanúskodott csupán az egyszerűségre törekvő protestáns lelkületről: a lencseleves, amellyel a császár személyesen vendégelte meg az ünnepség résztvevőit és az utca népét.")

II. Vilmosnak azonban ez tetszett - nem véletlenül. A 19. század végének historizmusa szívesen nyúlt vissza a reneszánsz és a barokk formavilágához, ennek jeleit Budapesten is lépten-nyomon megtalálhatjuk. A charlottenburgi műszaki főiskolán tanító Julius Carl Raschdorf és fia által készített tervek is ebben a szellemben születtek.

Az iparosodás nyomán meggazdagodó polgárok a történelmi előképekkel hagyományt, mítoszt akartak teremteni saját maguknak. Az 1888-ban trónra lépő II. Vilmos az uralkodóház népszerűsítésére és befolyásának növelésére igyekezett felhasználni a historizáló építészetet. A dóm hatalmas épülettömege ugyanakkor világossá teszi: a császár a római pápáéhoz hasonló hatalmi ambíciókat táplált a protestáns világban. Az áhított hatalom külső jegyeit igyekezett az új dóm hatalmas méreteivel és bombasztikus stílusvilágával megteremteni. Trón és oltár egységét hivatott demonstrálni az is, hogy a Hohenzollernek családi kriptáját a dóm alagsorába helyezték át. "Spreeathen" - ahogy Berlint a 18. századtól kezdve politikai és kulturális jelentősége miatt nevezték - a császár elképzelései szerint az új szakrális épület által lutheránus Vatikánná is vált volna. A Bismarck által az 1870-es években a katolikus egyház politikai befolyása ellen meghirdetett Kulturkampf így zárulhatott volna a protestáns politikai hatalom "kőből rakott" diadalával.

Raschdorf eredeti terveiben egy hasonló stílusú, ám négy kisebb kupolával fedett épület szerepelt. Kifejezetten a császár kívánságára kellett a négy helyett egy, de monumentális kupolával ellátni a templomot. Hiába hivatkozott az egyház liturgikus szempontokra, hiába volt a Schinkel klasszikus hagyományait követő építészakadémia háborgása és a különböző építészegyletek nyílt pályázatot követelő tiltakozása - 1894-ben elhelyezték az alapkövet, megkezdődhetett az építkezés. Az építtető - noha a dóm közpénzből épült - arra hivatkozva utasította el a kifogásokat, hogy az épület a császári udvar részére, amolyan "házi kápolnának" készül. E ténynek a mai napig ható érdekes következménye, hogy a dómhoz nem tartozik saját gyülekezet.

Elkészültekor a berlini dóm valóban "kastélykápolnaként" szolgálhatott, hiszen az Unter den Linden túloldalán akkor még állt a Hohenzollernek városi palotája, a Stadtschloss, amely a második világháborúban súlyosan megsérült, majd végül 1950-ben a szocialista "építés" martalékává vált. Csupán a főbejáratot és az a fölötti erkélyt hagyták meg és építették be az NDK Államtanácsának új székházába, azt is csak azért, mert 1918-ban Karl Liebknecht innen kiáltotta ki a köztársaságot.

Építés, rombolás ideológiai alapon

Mivel építészeti értékét tekintve a Stadtschloss messze felülmúlta a dómot, a könyörtelen véleményalkotásra hajlamos berliniek körében közszájon forgott a vélemény, mely szerint a kommunistáknak inkább a dómot kellett volna felrobbantaniuk. A "blaszfém" közvélemény amúgy is gyakran nevezte "szakrális gazométernek" az épületet, mely 1975-ig szintén romosan állt. Akkorra viszont már megépült - nagyjából a felrobbantott kastély helyén - az NDK Köztársasági Palotája, melyet a berliniek jellegzetes világítótestei miatt "Erich (Honecker) lámpaboltjának" neveztek el. Az új épület mellett igen rosszul hatott a romos dóm, ezért 1975-ben a Német Szocialista Egységpárt felszólította az egyházat, hogy hozza rendbe az épületet. A párthatározat mögött minden bizonnyal az a megfontolás húzódott, hogy az olasz és francia testvérpártok többé-kevésbé katolikus vezetőinek mégiscsak be akarták bizonyítani: a szocialista mintaállam NDK-ban megbecsült helye van egy monumentális szakrális épületnek. (Ugyanez a pártvezetés azonban gátlástalanul semmisítette meg a jóval nagyobb történelmi jelentőségű potsdami Garnisons Kirchét és a lipcsei egyetemi templomot.)

A felújítást a nyugatnémet evangélikusok pénzéből végezték el, a munkálatok közel húsz évig elhúzódtak. Mire 1993-ban újra felhangozhatott Isten igéje a dómban, az NDK már nem létezett, a Köztársasági Palotát pedig azbesztszennyeződés miatt bezárták. Napjainkban az ismét régi fényében pompázó templom mellett a szocialista építés büszkeségének romjai rontják az összhatást, egészen addig, míg végre nem hajtják az egyszer már meghozott döntést: az egykori Stadtschloss eredeti formájában való újbóli felépítését. Manapság ezt épp a Berlint irányító szociáldemokrata-kommunista koalíció kulturális szenátora igyekszik megakadályozni, folytatva ezzel az Unter den Lindenen oly régről ismert hagyományt: az épületek ideológiai vagy hatalompolitikai okokból való felhúzását, megsemmisítését - vagy épp megtartását.

A dóm ma sem mentes a politikai, protokolláris funkcióktól: a New York-i ikertornyok lerombolását, a madridi terrortámadást, az angol anyakirálynő halálát vagy a kelet-ázsiai szökőárt követően mindig itt került sor a politikai élet prominensei számára rendezett istentiszteletekre. A berlini dóm ezáltal egyre inkább mint a német lutheránusok főtemploma vonul be a köztudatba. Így a jelenlegi gyakorlat valamelyest rímel II. Vilmos eredeti elképzeléseire: noha a trón és az oltár egységére nyilván senki sem gondol, a monumentális templom a közéleti reprezentáció céljait is szolgálja, és politikai történések színhelye is.

A kövek üzenete

A világi hívságok, a burjánzó pompa láttán talán már az építtetők, építők egy részének is rossz érzése támadt, ugyanis a szószékre Ézsaiás próféta szavait írták fel: "Istenünk igéje örökre megmarad" (40,8). Ernst von Dryander, az avató istentisztelet lelkésze jól tudta, hogy az ige örök igazságáról szóló fejtegetéseit hogyan kösse össze a kriptában nyugvó - és a padsorokban ülő - Hohenzollernek dicsőségének maradandóságával. A német protestantizmus átütő hatásáról, mindenre kiterjedő befolyásáról szóló szavai a mai olvasó számára Ézsaiás sorainak inkább ellentmondanak. A sugárzó lutheránus öntudat - talán megkockáztathatjuk a kifejezést: felsőbbrendűség - napjainkban anakronisztikusnak, idegennek tűnik. Peter Beier, a felújítás utáni újraszentelés igehirdetője is ezt hangsúlyozta, mondván: "Az igazságnak nincs szüksége dómokra, az evangélium a legrozogább kunyhót is felmelegíti. Az evangélikus egyháznak sincs szüksége dómokra, nincs szüksége reprezentációra. Nincs tevőleges részünk a múlt sikereiben, a szerénység illik hozzánk." 2005 tavaszán Wolfgang Huber berlin-brandenburgi püspök ünnepi igehirdetésében ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a külsőségek iránti protestáns idegenkedésnek, az egyszerűségre való törekvésnek is világosan határt kell szabni. "Ne engedjük, hogy a szerénység kishitűségbe csapjon át, ne engedjük, hogy az igére való összpontosítás elterelje a figyelmünket az egyház jelentőségéről!" Huber igyekszik szintézist teremteni a szentelés és az újraszentelés prédikátorainak szavaiból: "Az evangéliumnak nincs szüksége ilyen dómokra, de mai világunknak szüksége lehet, hiszen az ilyen épületek látható jelei annak, hogy Isten kegyelme az emberek javára válik."

Kérdés persze, hogy a minket körülvevő világ, ha a Biblia szavából nem is, legalább az azt övező külsőségekből, a "kövek üzenetéből" ért-e. Ha szemügyre vesszük az elvilágiasodás európai tendenciáit, aligha lehetünk optimisták. Függetlenül attól, hogy fél évezredes művészettörténeti remekművek vagy a századelő historizáló kulisszái között tartják a misét vagy az istentiszteletet, mind a katolikus, mind a protestáns hívek száma folyamatosan csökken. Ezen II. János Pál átható személyisége sem tudott változtatni, mint ahogy a vatikáni temetési szertartásnak a politikusokra gyakorolt üdvös hatása is - tisztelet a kivételnek - tovatűnő felindulás volt csupán.

A magyarországi protestánsok, különösen az evangélikusok mindig kisebbségben voltak, így nálunk nehezebb az összehasonlítás. Németországban azonban, ahol a felekezeti arányok kiegyenlítettek, kézenfekvő a katolikus és protestáns tendenciák, missziós módszerek összevetése. Az ökumenikus együttműködés a kiegyenlített "erőviszonyok" okán talán biztosabb lábakon is áll. Kétségtelen, hogy a keresztény egyházaknak Európában kell szembenézniük a legnagyobb belső problémákkal. Talán van remény arra, hogy az új pápa, Luther Márton kései honfitársa - már amennyire ezt egy bajor és egy szász ember vonatkozásában el lehet mondani - a német tapasztalatok alapján az eddigieknél is jobban megérti az egymásrautaltságot. A berlini dóm szószékére vésett sorok a Szent Péter-bazilikában is igazak, és ez a tény sokkal fontosabb a stiláris kérdéseknél.

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::