Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Bizonyára sokan ismerik Dallos Szilviát, nem kell őt bemutatni. Színésznő, számtalan dráma, hangjáték és novella szerzője – de ha azt mondom, Ellie magyar hangja a Dallasból, talán többen a homlokukra csapnak. A művésznő titkaira egy életútinterjú keretében derült fény. 2005. december 13-án a budapesti Rátkai Márton Klubban mutatták be Kaiser László Dallos Szilvia titkai című kötetét. A Hungarovox Kiadó által gondozott könyvet Nemeskürty István ismertette.

Milyen egy jó interjú? – Sokan töprengtek már ezen. Hozzám az az elképzelés áll közel, amely szerint akkor jó egy interjú, ha a sorok között „átjön” az alany személyisége. Ha színe, szaga, atmoszférája lesz egy két ember között lezajló, személyes beszélgetésnek. Ha olvasóként megérezhetek valamit abból a légkörből, amely ott és akkor létrejön egy múló pillanatra.

Aztán kell hozzá egy jó interjúalany. Valaki, akiről érdemes olvasni, mert kimagasló személyiség, érdekes az élete, magvas gondolatai vannak. Nem „perc-emberke”, hanem hús-vér egyéniség. És lehetőleg esendő. Nem szeretek csak sikerekről olvasni, nekem kell a botlások, a szenvedések története, de leginkább az a tapasztalat, hogy a „nagy ember” miként mászott ki a gödörből.

Természetesen az interjúkészítésnek nem elhanyagolható szereplője az újságíró, aki végső soron az egészért felel. Mert – jó esetben – ő választ alanyt, ő teszi fel a kérdéseket, és ő szerkeszti meg a válaszokat. Ő a varázsló, aki engem illegális hallgatózóból legális olvasóvá tesz, és bepillantást enged egy személyes beszélgetésbe.

Kaiser László ideálisan választott. Beszélgetőtársa ízig-vérig nő, akinek kisugárzása van. A könyvbemutató előtt még sosem láttam Dallos Szilviát, de a terembe lépve azonnal kiszúrtam: csak ő lehet. Áramlik, sistereg, forr körülötte a levegő. Amikor szóhoz jut, olyan erővel meséli az anekdotákat, hogy napokkal később is teljes mondatokra emlékszem belőlük, a kötetet olvasva pedig szinte hallom a hangját.

Az interjúfüzérből időrendben bomlik ki az élete. Táncrendező és színész, játszott az egri színházban, majd a Pannónia stúdióba hívták szinkronizálni. Egyik szerep a másik után, címlapfotók, felkérések. Aztán a könyvek: megírta a szinkronizálás történetét, meseillemkönyveket gyártott, színházi anekdotákat gyűjtött. Túl sok a jóból, nem? Akadnak persze döccenők is a pályáján: háttérbe szorítás, nagy sokára kiadott kéziratok… De az igazi fájdalmakról nem esik szó. Nekem ez hiányzik.

A bemutatón Kaiser László feltette a kérdést a művésznőnek, hogy szerinte mi az, amit nem kérdezett meg tőle az interjúk során. Dallos Szilvia válasza arról tanúskodik, hogy nem csak én hiányoltam a nehézségekre, a megpróbáltatásokra irányuló kérdéseket: „Például hogy hányszor haltam meg a színpadon. És itt most azokra a helyzetekre gondolok, amikor nem a figurából adódóan halok meg a közönség előtt” – és már sorolta is a kínos szituációkat. Ugyanakkor Kaiser László más tekintetben ideális kérdező. Az a fajta, aki jól ismeri beszélgetőtársát, egy-egy közbevetéssel segíti, irányítja, és csendben meghúzódik a háttérben.

A nyolc találkozó során elhangzottakat szigorú, feszes szerkezetbe sűrítette. Nincsenek kitérők, érdektelen részek. A művésznő szerint Kaiser olyan dolgokat „szedett ki” belőle, amelyekről még soha senkinek nem beszélt. Hogy mik ezek a titkok? Most csak egyet idézek közülük ízelítőül – a többit ki-ki keresse meg magának! „Itt jobbra a kertben van egy sárgabarackfa. Tudod, hány éves? Legalább ötven. A fele már teljesen elszáradt. Húsz éve ki akarták vágni. Nem engedtük. Pedig már alig hozott gyümölcsöt. És képzeld! Az egészséges része tele volt barackkal. Hogy létezik ez? Egyszerűen nem adta fel! Egy fa! Egy ötvenéves fa!… Akkor egy ember?”

Jánosi Valéria

::Nyomtatható változat::