A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A fasori evangélikus gimnázium tanári kara 1931-ben (az iskola fénykorából). A gimnázium tanulói közül több Nobel-díjas került ki. A tanári kar: (alsó sor, balról jobbra) dr. Szolár Ferenc, dr. Kubacska András, Mikola Sándor, dr. Németh Ödön, dr. Raffay Sándor püspök, Broschko G. Adolf, dr. Hittrich Ödön, Bereczky Sándor, dr. Bexheft Ármin, dr. Koch István, Kovács János, (felső sor, balról jobbra) Mikó Imre, dr. Vermes Miklós, Peschko Zoltán, Faluba György, Oppel Imre, Ihász József, dr. Dengelegi Lajos, dr. Bogsch Sándor, dr. Kliment Jenő, Sulek József, dr. Loisch János, dr. Remport Elek, dr. Réz Henrik, dr. Losonczi Zoltán, dr. Kerecsényi Dezső, Renner János és dr. Jánossy István.

Az egyházi iskolák kérdése szorosan összefügg az egyház és állam kapcsolatával. Ezen belül is az egyik legérzékenyebb pont a finanszírozás kérdése. Politika, kultúra és anyagi ügyek sokszor találkoztak és kapcsolódtak össze a történelem folyamán.

A középkorban az egyház rendelkezett a művelődés intézményeinek fenntartási jogával, e célra hatalmas adományokban részesült. Ez volt a helyzet az újkorban is addig, amíg a reformáció, illetve a felvilágosodás változásokat nem hozott. Magyarországon és a Habsburg Birodalomban a 18. században II. József alatt az állam a katolikus egyház óriási vagyonát és szervezetét megpróbálta összhangba hozni a kor követelményeivel. Az uralkodó az általa „haszontalannak” ítélt szerzetesrendeket feloszlatta, vagyonukat az állam által felügyelt egyházi vagyonalapba olvasztotta, és ebből támogatta a hasznosnak ítélt, elsősorban az oktatással foglalkozó tevékenységeket.

A 19. században az egyház és állam viszonyának polgári alapon való rendezésekor az egységes oktatási rendszer megteremtése érdekében az állam még mélyebben avatkozott be az egyházi oktatás ügyeibe. Az állam és egyház viszonyának szempontjából alaptörvénynek számító 1848. évi 20. tc. 3. §-a kimondta: „Minden bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek.” (Szelényi Ödön: A magyar ev. nevelés története a reformációtól napjainkig, Pozsony, 1917) A dualizmus korában ezt az elvet valósította meg az egyházi iskolák részére adható államsegély. A támogatás ára azonban az volt, hogy az egyházak kénytelenek voltak elfogadni, hogy a polgári állam a közérdeket szem előtt tartva felügyelje az egyházak oktatási tevékenységét.

Az állami befolyás növekedése miatt az állami támogatások elfogadása ezért az egyházakon belül sok vitára adott okot: nemcsak a katolikus egyház, hanem már a protestánsok is kezdtek aggódni, féltették az egyház autonómiáját. Mégis rá voltak utalva az állami támogatásra: a kor színvonalán álló iskolai épületek létesítése és fenntartása meghaladta volna a legtöbb egyház, főleg a protestánsok lehetőségeit. A fenntartások ellenére az állam és az egyházak között kialakult egy modus vivendi, amely végül is hagyománnyá vált, és beleivódott a magyar közgondolkodásba.

Az evangélikus oktatásügy nagy múltra tekint vissza: Bél Mátyás, Schedius Lajos és Hunfalvy Pál neve jelzi, hogy az iskolák az országos élvonalban voltak. E sorokat írva eszembe jut, hogy a hófehér hajú Patay úr, neves protestáns nemesi család sarja, Prónayak és Radvánszkyak rokona a levéltárba bejőve kihúzta magát, és elmondta, hogy az evangélikus egyetemes felügyelői (mai szóval országos felügyelői) tisztség kultuszminiszteri ranggal ért fel. Magyarázatként hozzátette, hogy az evangélikus egyház annyi népiskolát, középiskolát, főiskolát tartott fenn, hogy ez a rang és cím igenis indokolt volt: egyetemes egyházi és iskolai felügyelő (erről lásd: Boleratzky Lóránd: A magyarországi evangélikus egyházfelügyelői intézmény eredete és egyházjogi jelentősége, Miskolc, 1942).

A rendszerváltás óta az egyház országos központjának tanácstermében újra ki vannak téve a régi felügyelők képei. Komolyan, zsinórosan és szakállasan figyelik mai utódaik tevékenységét. A levéltárban megmaradt egy, a két világháború közötti evangélikus iskolarendszert szimbolikusan ábrázoló, nagy, üvegezett tábla, melyen családfaszerűen felül a főiskolák, körben a középiskolák, középen pedig a számtalan népiskola látszik.

A hagyományos értelemben vett egyházhoz, gyülekezethez elválaszthatatlanul hozzátartozott az egyházi iskola. A templom és iskola olyan elválaszthatatlan egység volt, mely nem is képzelhető el egymás nélkül. A lelkészek pályájuk kezdetén tanítói, magántanítói állást vállaltak, az iskolában gyakoroltak. Ma, amikor jószerével csak az egyházi iskolákban van rendszeres hitoktatás, az államiakba nemigen jutunk el, nagyon messzinek tűnik az, mikor egy kis falusi leánygyülekezet, melynek még talán papja se volt, de iskolája és kántortanítója igen, képviselte helyben az egyházat. A kántortanító elnevezés pedig régi szóval az „énekvezérséget” jelentette, a templomban a gyülekezet, a fiatalság éneklését segítette.

Az így kialakult rendszer a két világháború között is tovább élt: az állam fontosnak tartotta az egyháznak az oktatásban betöltött szerepét, ezért ilyen címen jelentős támogatást kaptak az egyházak. A protestáns teológiák állami egyetemi fakultásokká lettek, például a soproni evangélikus teológia így lett a pécsi tudományegyetem fakultása. Az állam és egyház közötti együttműködés a bizalom és a kölcsönös megbecsülés alapján volt elképzelhető.

A trianoni sokk után lábra álló keresztény Magyarország neves politikusa, Klebelsberg Kunó gróf, kultuszminiszter azt vallotta: „A nemzet vallás-erkölcsi erőinek ápolása elsősorban történeti egyházaink kezébe van letéve.” A törvény kimondta: az iskola feladata, hogy „a tanulót vallásos, erkölcsi és nemzeti szellemben nevelje” (a polgári iskolákról szóló 1927: 12. tc. 1. §). E kor életérzését fogalmazta meg a „Magyar Hiszekegy”, melyet evangélikus asszony fogalmazott meg mint a nemzet közös imádságát, és amelyet tanítás előtt minden reggel elmondtak a diákok: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni, örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.

1. után egy csapásra megváltozott a helyzet: a szovjet megszállók segítségével kiépülő kommunista uralom szemében az egyházak első számú közellenséggé lettek. A klerikális reakció elleni harc a Rákosi-féle „demokrácia” egyik fő célkitűzése volt. Kapi Béla püspök emlékiratában megírja, hogy a nemzet alávetésének egyik legfontosabb eszköze az egyházak folyamatos támadása volt: egyház és nemzet ügye egybeforrott. E sötét korszak emléke és termékei még ott élnek feldolgozatlanul és feltáratlanul, a fejekben még kifejtik áldatlan hatásukat.

Éppen az evangélikus egyháztörténet hozza a legszebb példát arra, hogy mikor 1948-ban az egyházi iskolarendszert Rákosiék egy tollvonással meg akarták semmisíteni, az egyházi vezetés ellenállt. Gondoljuk meg: az egyház legmagasabb rangú vezetőit, Ordass Lajos bányakerületi püspököt, báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelőt és Vargha Sándor egyetemes főtitkárt magas állásuk és esetleges hajlott koruk ellenére elhurcolta a kommunista kézben levő államrendőrség. A vezetők számára fontosabb volt az egyházi iskolák ügye a saját biztonságuknál. Akkor a mártírságban az evangélikus egyház az első helyen állott!

Aztán az új, a baloldalnak behódoló egyházvezetés Dezséry vezetésével 1952-ben, kész helyzet elé állítva a két megmaradt gimnázium – a fasori és Deák téri – tanárait, bejelentette, hogy az egyház „felajánlotta” az államnak a két neves, nagy múltú iskolát. Erre az „önfeladásra” nagyon emlékeztetett a református egyházvezetőség eljárása is: ők a híres sárospataki kollégiumot szüntették meg. Állítólag maga Horváth János, a félelmetes Állami Egyházügyi Hivatal vezetője vetette Bereczky és Péter János szemére, hogy „nem képviselték az egyház érdekét”. Az ateista, egyházüldöző rendszer egyik legfontosabb célja volt, hogy az ifjúság lelkét az „egyház ne mérgezze”. Negyven éven át az egyház nemcsak az iskolákból volt kizárva, de még az egyházon belüli ifjúsági munkát is tilalmazták, még az 1970-es, ’80-as években is. Úgy kellett – mindenféle fedőnév alatt – Fóton, Gyenesen ifjúsági munkát végezni, hogy ne zavarja az államiakat és az egyházi vezetőséget.

Az 1989–1990-es rendszerváltási kísérlet során Antall Józseffel az élen a nemzet felelős vezetői fontosnak tartották, hogy visszaadják az egyházi iskolákat. Tudták, hogy hosszú távon a nemzet felemelkedésének egyik alapja az iskola, az ifjúság kérdése; tudták, hogy a nemzet megújulását az ifjúságnál kell elkezdeni. Nagy és fontos feladat hárul iskoláinkra, különösen egyházi iskoláinkra. Óriási (volt) a tét, ezt az is mutatta, hogy milyen nagy küzdelem zajlott néha e kérdés körül: a régi rendszer hívei kézzel-lábbal akadályozták az egyházi iskolák létrejöttét (hogy ez miként zajlott, annak a történetét még nem írták meg!).

A restauráció erői, amelyek magukat liberálisnak, korszerűnek hirdetik, a kezükben levő pénz diktatúrájának minden eszközét bevetik – finomat és durvát egyaránt –, hogy megtartsák és növeljék az ifjúság fölötti befolyásukat. Legmilitánsabb csoportjuk előszeretettel szállja meg a magyar oktatás és kultúra irányító helyeit, médiájuk radikális liberokrata stílusban „hirdeti”: ne legyen normális életű, művelt, hazafias érzésű ifjúság, legyen inkább drogfogyasztó, az egyneműek közötti kapcsolatot méltányoló, gyermeket nem nevelő! Eszközük az ifjúság erkölcsi és kulturális szintjének minél lejjebb szállítása, például a „Szigettel” és túltámogatott parádékkal. Az ifjúság lelkéhez amerikai „szendvicsdék” hálózatával, igénytelen reklámokkal, silány tartalmú mozikkal, fogyasztási mániát sugalló „bevásárlótemplomokkal” akarnak közel férkőzni. Az utcát és a médiát elönti a nemiséget biológiává és üzletté silányító sajtótermékek áradata, az alkohol-, kábítószer- és cigarettafogyasztást reklámozó életstílus.

A nemzet legszentebb érdekeinek és értékeinek, például a koronának, a nemzeti múltnak a tudatos és provokatív ócsárlása után jelenleg az egyházak és az egyházi iskolák térdre kényszerítése került napirendre. Az egyházak anyagi eszközökkel való zsarolása az egyházak vezetőségét kényszerpályára viszi. Bár a zsarolók tudják, hogy az egyházaknak és tagjaiknak az iskolákhoz, a művelődéshez való joga alapvető, minden állampolgárt megillető demokratikus alapjog. Európai demokráciában elképzelhetetlen, hogy ezt valaki megkérdőjelezze. Posztszocialista valóságunkban azonban minden a feje tetejére állt: a liberális médiahatalom megkérdőjelezi az állampolgári szabad véleménynyilvánítás jogát, evvel sugalmazza azt, hogy aki nem ért egyet az ő uralkodó „fő vonalukkal”, az másodrendű állampolgár, az kevesebb joggal rendelkezik. Üzenetük: légy óvatos, neked nem szabad tiltakozni, a keresztény és magyar továbbra is megtűrt legyen ebben az országban. A törvénytelen médiahatalom az ország pénzén, az ország ellen folytatott hadjáratában pszichoterrort alkalmaz.

Mit tehetnek ilyenkor az egyházak? Bár az erőviszonyok nem kedvezőek, de a bibói demokráciameghatározás szerint: „Demokrácia annyi, mint nem félni.”

„Ha Eger elesik, elvész a Felföld, vele a maradék Magyarország is” – mondta 1552-ben Dobó István. „Ne hagyjátok a templomot és az iskolát!” – biztat Reményik Sándor.

Az egyházi iskolákkal való szolidaritásnak több oka van: lelkiismeretünk, becsületünk, magyarságunk, saját iskoláink, gyerekeink jövője, a többi történelmi egyházzal és az ország jó szándékú lakosságával való sorsközösség.

Az egyház nemcsak hogy nem lehet semleges szemlélő, egyenesen kötelessége az iskolák, a tanárok, az ifjúság ügye mellett kiállni. Nem lehet előkelő idegen, amikor számunkra a legdrágábbat, gyerekeink lelkét, nemzetünk jövőjét akarják elorozni azok, akik ördögi mesterkedéssel, mézesmadzaggal és korbáccsal terelnek a szakadék felé. Legyen előttünk Ordass püspök, Radvánszky egyetemes felügyelő és Vargha egyetemes főtitkár 1948-as példája: ne hagyjuk a templomot és az iskolát!

Czenthe Miklós

::Nyomtatható változat::