A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Télen, karácsony idején sok szó esik a hajléktalanokról. Jótékonysági hangversenyek, ruhaosztás, ingyenkonyha, adományok, akciók igyekeznek enyhíteni a társadalom sebeit. Talán egy kicsit nyugtalanítják az emberek lelkiismeretét e napok, s megfigyelhető, hogy még a „Menjetek inkább dolgozni!” mondattal kifejezett dohogás is kevesebb. Valljuk meg, hogy így karácsonytájt sokkal inkább elviseljük a jelenlétüket, sőt egyes csoportoknak, tömörüléseknek direkt jól jönnek a fedél nélküliek a kürtöltetéshez, a kérkedő alamizsnaosztáshoz. Hát ilyenek vagyunk.

Mi is szép offertóriumot adtunk össze a hajléktalanok javára. Lezajlott az istentisztelet utáni szokásos ételosztás – talán nagyobb lelkesedéssel, mint máskor. Éreztük, hogy most jobban elfogadjuk őket. De mit szólnánk ahhoz, ha éjjel vagy hajnali álmunkból zörgetne föl egyikük, és a szemünkbe mondaná, hogy mekkora hóhányók vagyunk? Nos, ez bizony megtörtént e sorok írójával. Mielőtt azonban bárki elkezdene sajnálkozni vagy éppen dohogni, tartsa vissza egy pár mondat erejéig.

Reggel hat óra. Sötét az égbolt, de az udvar nem, mert a havazás jóvoltából megfordult a dolog – hja kérem, így lesznek az elsőkből az utolsók… „Csöngettek! Jól hallottam?” – bámultam álmosan a vekker átmérőt játszó mutatóira.

– Ki az? Mit akar? – kérdeztem az előszobából.

– Az Imre vagyok a miséről, atyám!

– De hát ilyen korán?

Fürdőköntösömet fölkapva ablakot nyitottam az ajtón. Sehol senki. Csak azt láttam, hogy valaki elsöpörte a havat a bejárati lépcsőn.

– Halló! Hova tűnt?

– Imre vagyok a miséről, aki úrvacsorát szokott venni – lépett ismét az ajtó elé. – Ellopták az éjjel a cipőmet…

– Micsoda? – néztem a hóban zoknisan ácsorgó lábakra.

Ettől kezdve minden fölgyorsult, kattant a gázkonvektor a sekrestyében, viseltes cipőm gazdát cserélt, a forró teába cukor és kevéske bor került, és csodák csodája, a zoknit is lecseréltük, mert valaki tegnap egy zsákkal hozott belőle.

– Elsöpröm a havat a kapuig – mondta, miután megitta a teát.

– Hát, ha akarja… Majd megfizetem! – mondtam, de ekkor már eldöntöttem, hogy vele fogok dolgozni.

Rendesen végezte a munkát, de látszott az útra rajzolt seprűívekből, hogy kimerítette az éjszaka. Rákapcsoltam. Csak úgy porzott a hó, ahogy megelőztem a kapu felé haladva. Ekkor megszólalt a hátam mögött.

– Atyám, nem tudtam, hogy az atya ilyen nagy hóh… – riadt vissza; félt, hogy megbánt a rosszul választott szóval.

– Mondja csak ki: hóhányó!

Nem nevetett a poénon, csak azt a félénk mosolyt láttam a reggeli naptól megvilágított arcán, amelyet akkor figyeltem meg, amikor először térdelt közénk ő, a hajléktalan úrvacsorázni.

Győri János Sámuel

::Nyomtatható változat::