Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Az egyház és az állam kapcsolata évezredes viták tárgya. A történelmi tendencia az egyház és az állam elválasztása volt. Ez alkotmányosan, jogszerűen megvalósítható, a mindennapi életben azonban kevésbé. Hiszen bármilyen eszmeiséget képviseljenek is az állami oldalon, nem kétséges, hogy egyfelől az állam feladatát, másfelől az egyháznak a közéletben való jelenlétét a társadalom javáért való munkálkodás képezi, illetve hitelesíti. Tevékenységük tehát szükségszerűen találkozik – ez önmagában indokolja a konstruktív együttműködésre való törekvést.

Hazánkban az alkotmány (60. paragrafus) és az 1990. évi IV. törvény, mely a lelkiismereti és vallásszabadságról intézkedik, garantálja a szabad vallásgyakorlást, illetve az egyház és az állam szétválasztását, ezen túlmenően pedig az egyházak szabad működését. Lényeges, hogy a törvény magáévá teszi a szektorsemlegesség elvét. Ez azt jelenti, hogy ha az egyház közcélú intézményt – iskolát, kórházat, szociális otthont és így tovább – működtet, akkor az állami, önkormányzati intézményekkel megegyező támogatás illeti meg. Ezt a támogatást tehát valójában nem az egyházak, hanem a tevékenységek, illetve az őket igénybe vevő polgárok kapják. Érthető, hogy az állami költségvetésben ez mégis az egyházi rovatban jelentkezik. Az már kevésbé rokonszenves, hogy a rövid idő alatt, a rendszerváltozás óta kiépült egyházi intézményrendszer normatív és kiegészítő állami támogatása kapcsán vannak, akik felvetik, hogy az egyházak túlzottan részesednek az állami költségvetésből.

A rendszerváltozás óta minden kormány az egyházakkal való kiegyensúlyozott kapcsolatra törekedett. Nem valamilyen jogi vagy egyéb különbségtétel miatt, hanem társadalmi súlyuk, szolgálatuk alapján különös hangsúlyt kapott az úgynevezett történelmi egyházakkal kiépített kapcsolatrendszer. Ez a katolikus, a református, az evangélikus és az izraelita egyházat, illetve felekezetet érinti, a történelmi jelző használata tehát konvencionális, hiszen más egyházakat – például az unitáriusokat – is megillethetne ez a minősítés.

Tovább növelte a kapcsolatrendszer jogi megalapozottságát az 1997-ben a Horn-kormány által megkötött nemzetközi egyezmény, a vatikáni szerződés. Aláírását követően a magyar állam hasonló tartalmú, kétoldalú megállapodásokat kötött a többi említett egyházzal.

Az elmúlt héten a közelmúltban hivatalba lépett magyar kormánynak az egyházügyekért is felelős tagja, Hiller István kultuszminiszter megbeszélésre invitálta a történelmi egyházak képviselőit. Önmagában az a tény, hogy röviddel a kormány megalakulása után már kezdeményezték a dialógust, gesztusértékű.

A tárgyalás azonban többről szólt. A miniszter kifejtette, hogy bár többen kockázatosnak tartják ezt a megoldást, a következő ciklusban ő maga kívánja közvetlenül irányítani, felügyelni az egyház és az állam kapcsolatát érintő ügyeket. A tárca feladatai jelentősek, hiszen az új kormányban ismét összevonva működik az oktatásügyi és a kulturális minisztérium. A köz- és a felsőoktatás, a tudomány, valamint a kultúra ügyeivel szakállamtitkárok foglalkoznak, a negyedik területtel, az egyházi kapcsolatokkal pedig maga a miniszter. Úgy képzeli el, hogy egy nyolc-tíz fős titkárság segítségével fog eleget tenni a feladatoknak.

Ezek után nehéz lett volna úgy vélekedni, hogy nem megfelelő szinten foglalkozik az állam az egyházüggyel. Az elmúlt hetekben, amikor híre ment, hogy megszűnik az eddigi címzetes államtitkár által irányított titkárság, felmerült, hogy egyházi oldalról kifogás tárgyává kellene tenni ezt. A miniszter is megerősítette: volt olyan elképzelés, hogy legfeljebb főosztályvezető irányításával integrálják a minisztériumi apparátusba az egyházi ügyeket. Nem így döntött. Érthetően üdvözölték a döntést az egyházi vezetők: Erdő Péter bíboros, Bölcskei Gusztáv, a református egyház zsinatának lelkészi elnöke, Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke és Ittzés János evangélikus elnök-püspök. Evangélikus részről az elnök-püspökön kívül Prőhle Gergely megválasztott országos felügyelő és jelen sorok írója – mint hivatalban lévő országos felügyelő – vett részt az igen jó légkörű tanácskozáson.

Természetesen számos kérdés felmerült a mintegy ötnegyed órás találkozón: az egyházakat is érintő jogszabályok előzetes véleményezésének a lehetősége; az egyházak közreműködése a Nemzeti fejlesztési terv megvalósításában (különös tekintettel a vidékre); esetleg közös nyilvános fórumok tartása; nemzeti sorskérdéseink, tradíciók és a jelen kihívások megvitatása.

Ittzés püspök emlékeztetett egy korábbi soproni líceumi évnyitóra, ahol a miniszter – akkor oktatásügyi államtitkárként – a teljesítményelv fontosságát emelte ki. Ezt a felfogást tükrözte, hogy az egyházak képviselői máris kaptak véleményezésre egy írásos elképzelést egy neuralgikus kérdésről, az egyházi iskolák kiegészítő finanszírozásáról. Nem rontott a hangulaton, hogy éppen a tanácskozás napján jelent meg a kisebb koalíciós párt javaslata az egyházi iskolák túlzott támogatásának a megszüntetéséről, persze az azonosság elve alapján. Jellemző közéletünkre, hogy a médiában a tanácskozás kapcsán nem az ott elhangzottak kerültek a középpontba, hanem ez a javaslat.

Mindenesetre az új helyzetnek az egyházakat is arra kell késztetnie, hogy minél több kérdés a szakértői egyeztetés szintjén oldódjon meg, és a valóban arra a szintre tartozó egyeztetésekhez kérjék a miniszter együttműködését.

Hiller István pártelnöki minőségében is hangsúlyozta: egyrészt nyilvánvaló, hogy a rájuk szavazók között is több százezer, az egyházakhoz kötődő állampolgárnak kell lennie, másrészt az egyházaknak is el kell fogadniuk a demokratikus választás eredményeként megalakult kormányt. A tradicionális tényezőkön kívül ezek az összefüggések is erősítik a hosszú távú együttműködés esélyét.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::